3. fejezet

3.fejezet

Juliette az egyik széken ülve szórakozottan lóbálta a lábát, miközben egy darab sárgarépát rágcsált és Dora rohangálását figyelte. Már lassan három napja a hajón van. Dorával jól kijönnek, ahogy a legénység minden tagjával is. Kivéve egyet. A Kapitány egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a lányról, habár az még mindig a kabinjában van. Egyszerűen keresztül néz rajta. És Juliet ez meglehetősen bosszantja. Mégis mit csinált, hogy levegőnek nézi?! Nem emlékszik semmi égbekiáltó bűnre, amit elkövetett volna. De miért is érdekli? Hisz ez a kalóz nem engedi haza menni! Kifejezetten nem kedveli ezt a férfit! Joga van a szabadságra, a Kapitány mégis megtagadja ezt tőle. Kinek képzeli magát egyáltalán a férfi? Honnan veszi, hogy csak úgy parancsolgathat neki? Nem teheti! Neki senki nem parancsol! És ezt most szépen közli is vele!

Julie eltökélten pattant fel, majd indult el a kijárat felé, amit a burgonyát szeletelő Dora csak fejcsóválva figyelt. Nem értette sem Will-t, sem pedig ezt a lányt. A Kapitány úgy viselkedik, mintha itt sem lenne, sőt még kerüli is, pedig ő akarta, hogy itt maradjon, Juliette pedig mára már egyáltalán nem tűnik feszélyezettnek a hajón.

 - Szállj le rólam… - morogta William rosszkedvűen maga elé. Nathan az idegein táncol. Már vagy húsz perce röhög azon, amit arról a szemtelen nőszemélyről hallott. Mégis mi a szórakoztató azon, hogy volt olyan arcátlan és felpofozta őt?! Őt! A Kapitányt!

 - Sajnálom barátom, de ez akkor is komikus. Mégis ki ez a nő valójában? – vigyorgott még mindig Nathan fejével a hajó másik vége felé bökve. A Kapitány oda kapta a fejét majd összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy a nő határozottan feléjük tart. William figyelmét az sem kerülte el, hogy minden egyes lépésnél megfeszült a nadrág vékony lábain. A férfi összeszorított fogai között fújta ki a levegőt, majd elfordult. Remélhetőleg a nő megrémül a fagyosságától és békén hagyja. Nem tette. Inkább feltrappolt a felső fedélzetre és csípőre vágta apró kezeit, úgy állt meg a Kapitány előtt. William kelletlenül pillantott rá, majd arcára a szokásos gúnyos mosoly kúszott.

 - Miben állhatok a szolgálatára Hercegnő? – egy leheletnyivel erősebben hangsúlyozta a „hercegnő” szót a kelleténél, aminek meg is volt a hatása. Juliett villámló tekintettel bámult rá. Ha ölni lehetne a pillantással…

 - El akarok menni! – követelte határozottan.

 - Nem. – válaszolta a férfi egyszerűen.

 - Mi az, hogy nem?! Nem tagadhatja meg tőlem a szabadságot!  - sziszegte a nő teljességgel felháborodva.

 - Amíg az én hajómon van, azt teszek magával amit csak akarok… - húzta ördögi mosolyra ajkait a Kapitány. Juliette értette a célzást, mire arcát enyhe pír futotta el, de még mindig dühösen meredt a férfire.

Ha ez a nő nem lenne ilyen nagyszájú és engedetlen, akkor… Akár csodálattal is adózhatna a hatalmas, sűrű szempillákkal árnyékolt zöld szempár átható ragyogásának, mely az ívelt szemöldök alól most kihívóan pillantott rá. Megcsodálhatná a hamvas, fehér bőrt. Vagy legalább észrevehetné a vonások szépségét, a finom orrot, a lágyan ívelt ajkakat és a hosszú kecses nyakat. Elbűvölve figyelhetné a kecses vállakat, amire ébenszínű haja omlik, a karcsú derekat, a formás lábakat és a kecses, légies mozgást.

De nem. Ez a nőszemély akaratos, idegesítő és követelődző. A küllemén kívül semmi vonzó nincs benne. Ebben biztos volt.

Juliette dühödten fordított neki hátat, majd indult el vissza oda, ahonnan jött. William elégedetten vigyorogva szólt utána.

 - Szóljon Dorá-nak, hogy készülődjenek. Sötétedéskor kikötünk.

Julie elfojtva fájdalmas nyögéseit tűrte, ahogy a vörös hajú nő erősen húzza meg a fűzőjét. Ez a ruhadarab a halála. Mégis ki volt az a szadista nőgyűlölő, aki ezt kitalálta? Csak arra jó, hogy kiszorítsa belőle a szuszt, sőt még járni is nehezebb vele!

 - A neved tehát Janette Bünchen és egy német földesúr lánya vagy. Az én nevem Teodora Jansen, Nathan a bátyám George. – magyarázta Dora, miközben azon ügyködött, hogy megigazítsa a hajtűket Juliette hajában.

A lány nem kifejezetten örvendezve vette tudomásul, hogy ismét bele kell bújnia a jól nevelt, engedelmes úri kisasszony szerepébe. Már épp kezdte megszokni, hogy a kalózhajón szinte nincsenek is szabályok. Sőt! Élvezte, hogy azt tehet, amit akar! Kivéve persze, ha a Williamnek, ellenvetése van. Erről jut eszébe…

 - Na és… mi van a Kapitánnyal? – kérdezett rá óvatosan Juliette, miközben hagyta, hogy a vörös hajú nő megcsodálhassa művét. Dora nem válaszolt, csak hümmögött egyet, aztán könyéken ragadta a másikat és húzni kezdte a fedélzet felé. Szóval itt az idő. Most fog életében először segíteni a kalózoknak. Bár fogalma sincs, hogy mit is kell tennie pontosan. Ha jól vette ki újdonsült barátnéja szavaiból, ő fogja elterelni a figyelmet, amíg a többiek megszerzik, amit akarnak.

Sosem gondolta volna, hogy valaha is köze lesz efféle dologhoz. Vágyott a kalandra, amit a Királyi Udvar biztonságos falai közt nem láthatott, ez igaz. De azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy így fog rátalálni a kihívásokra…

William egyre türelmetlenebbül pillantgatott a kivilágított kikötő felé. Ha Dora nem érkezik meg egy percen belül azzal a másik nőszeméllyel együtt, akkor ő maga fog értük menni és abból nem lesz köszönet, ezt megígérheti.

A kabinok felől ekkor szapora lábdobogás és Dora izgatott motyogása hallatszott. A Kapitány összefonta karjait izmos mellkasa előtt és szemrehányóan pillantott a felbukkanó vörös hajú nőre.  Aztán kénytelen volt befejezni a szemmel verést Dorán, mert Juliette is megérkezett a fedélzetre.

Tökéletes alakjára egy mélykék bársonyruha simult. A ruha a francia szokáshoz híven mélyen dekoltált volt és rendívül sok fodorral és csipkével büszkélkedhetett, mégis ízléses volt.  Ujjai könyékig fel voltak vágva, így látni engedték a nő hibátlan bőrét. William tekintete a nő testéről az arcára kúszott, ahol szembetalálkozott a Julie dacos pillantásával. A nő büszkén szegezte fel a fejét és még véletlenül se vette le a pillantását a férfiről. Pár másodpercig kihívóan méregették egymást, aztán a Kapitány gúnyosan elvigyorodott és megnyalta alsóajkát.

Juliette gyomra összerándult erre a tettére. Ismeretlen bizsergés futott végig az egész testén, mire döbbenten kapta félre a fejét. Ez a férfi… megőrjíti! Annyira… annyira… irritáló! Ha nem ő lenne ennek az átkozott hajónak a Kapitánya, akkor már rég jól megmondta volna neki a magáét. De így… hogy csupán egy szavába kerül és a legénység egy emberként hajítja a cápák közé... Meghalni márpedig nem akar. És egyébként is… hazudna, ha azt mondaná, hogy a férfi rosszul bánik vele. Egyszerűen csak annyira pimaszul viselkedik, hogy az felháborító.

 - Mondja… Kapitány… - köpte gúnyosan a szavakat Julie, különösen figyelve rá, hogy a „kapitány” szót erőteljesebben megnyomja. – Maga is lejön, a hajóról vagy csak a beosztottjaival végezteti el a piszkos munkát? – kérdezte gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzen pontosan a férfi szemébe. William elmosolyodott, majd a lány döbbenetére pár másodperc múlva, már csupán néhány centiméteres közelségből suttogott a lány arcába.

 - Megyek. Ön a jegyesem Hercegnő. – susogta rekedtes hangon a Kapitány, amibe Juliette akaratlanul is beleborzongott, de azért büszkén felszegte a fejét és elmasírozott a kötéllétra irányába. Felháborító, hogy mit nem enged magának ez a férfi!

Alig tíz perccel később már a tipikus francia stílusban berendezett kerten vágtak át. Juliet kifejezetten feszélyezte, hogy a Kapitány úgy karolja át vékony derekát, mintha soha többé nem akarná elengedni. De ezt most nem vethette a férfi szemére, hiszen ő maga is tudta, hogy csupán színészkedésről van szó és amint teheti, William biztosan elengedi őt.

James idegesen masírozott a szobában és türelmetlenül motyogott maga elé. A Királyné egy ideig még tűrte, ahogy unokaöccse végeláthatatlanul rója a köröket a hatalmas szobában, aztán megelégelte. Lecsapta ezüst hajkeféjét, amivel eddig bontogatta gyönyörű szőke haját, a fésülködő asztalra is lesújtóan tekintett a férfira.

 - Elég lesz már James. – szólalt meg jegesen csilingelő hangján. Egyáltalán nem értette Király ura és drága unokaöccsének esztelenségét. Őt kifejezetten örömmel töltötte el, hogy az a kis fruska végre elhagyta az udvart. De sem George, sem pedig James nem gondolja ezt ugyanígy. Tisztában volt vele, hogy a Király sajátjaként szereti Juliettet, Jameset pedig elvakította az esztelen vágy, amit a lány iránt érzett, de túlzásnak tartotta, hogy ki tudja mennyi embert küldtek a keresésére.

Még szerencse, hogy sikerült Jamest elrángatnia a francia király által rendezett estélyre, hiszen már nagyon kezdte unni, hogy férje minden második mondata Julie-ról szólt. Sosem értette mégis miért rajonganak annyira azért a fattyúért.

 - Királynőm, meg kell találnom Juliet! – nyöszörögte kétségbeesetten a férfi. Nem volt rá jellemző ez a megalázkodás. Most mégis kérlelően nézett nénjére.

 - Nem ma este James. Most távozz, készülődnöm kell és jobban tennéd, ha te is hozzákezdenél. –felelte ellentmondást nem tűrően Lady Coraline.

James szó nélkül biccentett, majd kiviharzott a szobából.

Mikor beléptek a bálterembe Juliet ismét lenyűgözték a franciák kreativitása. Igaz, néhol talán túlzásba vitték, de attól még gyönyörűen feldíszítették a termet. Az zökkentette ki az ámulásából, hogy a Kapitány már megint vészesen közel került az arcához. A mai este már másodszor!

 - Mi lenne, ha maradna a szerepénél és nem csodálná ennyire látványosan a díszletet? – kérdezte halkan a férfi, de hangjából tisztán hallhatóan csöpögött a gúny. Juliettenek kedve lett volna egyszerűen gyomorszájon vágni, aztán büszkén arrébb sétálni, de tudta, hogy sem a hely sem az idő nem alkalmas arra, hogy a sértődött nőt játssza.

 - Rendben. – szűrte végül a fogai közt engedelmesen és figyelte, ahogy Dora és Nathan kacagva elsétálnak mellettük. Egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy szerepet játszanának. Úgy libegtek be a tánctérre, mintha mindig is a nemesek közt éltek volna, pedig Julie biztos, volt benne, hogy egy távolról sincs így.

Erőteljes rántást érzett a derekánál, majd döbbenten figyelte, ahogy William elindul a terem széle felé. Először fogalma sem volt, hogy mi a férfi célja azzal, hogy kirángatja őt, aztán megpillantott egy vidáman integető férfit.

Mikor odaértek hozzá a két férfi biccentett egymásnak, Juliette pedig az illemhez híven pukedlizett egyet, aztán a férfire pillantott.

Akárcsak a Kapitány és a teremben lévő szinte összes férfi, ő is fehér parókát viselt és hagyományos ünnepi öltözetet. De míg William ezüstszürke színűt, ami még jobban kihangsúlyozta kápráztatóan gyönyörű szemét, addig az ismeretlen halványzöldet hordott. Julie biztos volt benne, hogy idősebb nála, sőt még a Kapitánytól is, de azt nem tudta, hogy mennyivel.

 - Az én Thomas barátom nem túlzott a kedves jegyese szépségével kapcsolatban. Ön épp olyan bájos, min ahogy leendő férje leírta, ha nem még szebb! – nevetett fel öblös hangján a férfi, mire Juliette csak udvariasan mosolygott. Idő közben rájött, hogy a Kapitány viseli a „Thomas” álnevet.

 - Janette kedvesem, ő egy nagyon kedves barátom Bruno Garrison. - - mondta William a férfire mutatva, aki most cifrán meghajolt a nő előtt.

 - Mondja Lady Bünchen, megtisztelne kegyed egy tánccal? – kérdezte Sir Garrison, miután felegyenesedett. Julie gyors oldalpillantást vetett a Kapitányra, és amint felfedezett egy kis nemtetszést is a férfi arcán, boldogon mondott igent.

William állítólagos barátja bevezette őt a táncolók közé és erőteljesen forgatni kezdte. Igaz, egyszer sem lépett a lábára, Juliettnek be kellett látnia, hogy volt már jobb partnere is. De kitartóan mosolyogva hagyta, hogy a férfi kedvtelve karolja át törékeny derekát és dobálja őt össze-vissza. Aztán párcsere következett és Julie fellélegzett. Biztos volt benne, hogy a Kapitány ott fog állni, hogy átvegye őt és egy gyors tánc után induljanak is tovább a feladat teljesítéséhez. Ehhez képest, amikor valaki elkapta a derekát, nem a várt ezüstszürke piszkosul csillogó szempárral találta szemben magát, hanem egy sokkal régebbről ismert gesztenyebarna döbbent tekintet bámult vissza rá.

 - James? – nyögte kiszáradt ajkakkal Julie.