3. fejezet

3.fejezet

Juliette az egyik széken ülve szórakozottan lóbálta a lábát, miközben egy darab sárgarépát rágcsált és Dora rohangálását figyelte. Már lassan három napja a hajón van. Dorával jól kijönnek, ahogy a legénység minden tagjával is. Kivéve egyet. A Kapitány egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a lányról, habár az még mindig a kabinjában van. Egyszerűen keresztül néz rajta. És Juliet ez meglehetősen bosszantja. Mégis mit csinált, hogy levegőnek nézi?! Nem emlékszik semmi égbekiáltó bűnre, amit elkövetett volna. De miért is érdekli? Hisz ez a kalóz nem engedi haza menni! Kifejezetten nem kedveli ezt a férfit! Joga van a szabadságra, a Kapitány mégis megtagadja ezt tőle. Kinek képzeli magát egyáltalán a férfi? Honnan veszi, hogy csak úgy parancsolgathat neki? Nem teheti! Neki senki nem parancsol! És ezt most szépen közli is vele!

Julie eltökélten pattant fel, majd indult el a kijárat felé, amit a burgonyát szeletelő Dora csak fejcsóválva figyelt. Nem értette sem Will-t, sem pedig ezt a lányt. A Kapitány úgy viselkedik, mintha itt sem lenne, sőt még kerüli is, pedig ő akarta, hogy itt maradjon, Juliette pedig mára már egyáltalán nem tűnik feszélyezettnek a hajón.

 - Szállj le rólam… - morogta William rosszkedvűen maga elé. Nathan az idegein táncol. Már vagy húsz perce röhög azon, amit arról a szemtelen nőszemélyről hallott. Mégis mi a szórakoztató azon, hogy volt olyan arcátlan és felpofozta őt?! Őt! A Kapitányt!

 - Sajnálom barátom, de ez akkor is komikus. Mégis ki ez a nő valójában? – vigyorgott még mindig Nathan fejével a hajó másik vége felé bökve. A Kapitány oda kapta a fejét majd összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy a nő határozottan feléjük tart. William figyelmét az sem kerülte el, hogy minden egyes lépésnél megfeszült a nadrág vékony lábain. A férfi összeszorított fogai között fújta ki a levegőt, majd elfordult. Remélhetőleg a nő megrémül a fagyosságától és békén hagyja. Nem tette. Inkább feltrappolt a felső fedélzetre és csípőre vágta apró kezeit, úgy állt meg a Kapitány előtt. William kelletlenül pillantott rá, majd arcára a szokásos gúnyos mosoly kúszott.

 - Miben állhatok a szolgálatára Hercegnő? – egy leheletnyivel erősebben hangsúlyozta a „hercegnő” szót a kelleténél, aminek meg is volt a hatása. Juliett villámló tekintettel bámult rá. Ha ölni lehetne a pillantással…

 - El akarok menni! – követelte határozottan.

 - Nem. – válaszolta a férfi egyszerűen.

 - Mi az, hogy nem?! Nem tagadhatja meg tőlem a szabadságot!  - sziszegte a nő teljességgel felháborodva.

 - Amíg az én hajómon van, azt teszek magával amit csak akarok… - húzta ördögi mosolyra ajkait a Kapitány. Juliette értette a célzást, mire arcát enyhe pír futotta el, de még mindig dühösen meredt a férfire.

Ha ez a nő nem lenne ilyen nagyszájú és engedetlen, akkor… Akár csodálattal is adózhatna a hatalmas, sűrű szempillákkal árnyékolt zöld szempár átható ragyogásának, mely az ívelt szemöldök alól most kihívóan pillantott rá. Megcsodálhatná a hamvas, fehér bőrt. Vagy legalább észrevehetné a vonások szépségét, a finom orrot, a lágyan ívelt ajkakat és a hosszú kecses nyakat. Elbűvölve figyelhetné a kecses vállakat, amire ébenszínű haja omlik, a karcsú derekat, a formás lábakat és a kecses, légies mozgást.

De nem. Ez a nőszemély akaratos, idegesítő és követelődző. A küllemén kívül semmi vonzó nincs benne. Ebben biztos volt.

Juliette dühödten fordított neki hátat, majd indult el vissza oda, ahonnan jött. William elégedetten vigyorogva szólt utána.

 - Szóljon Dorá-nak, hogy készülődjenek. Sötétedéskor kikötünk.

Julie elfojtva fájdalmas nyögéseit tűrte, ahogy a vörös hajú nő erősen húzza meg a fűzőjét. Ez a ruhadarab a halála. Mégis ki volt az a szadista nőgyűlölő, aki ezt kitalálta? Csak arra jó, hogy kiszorítsa belőle a szuszt, sőt még járni is nehezebb vele!

 - A neved tehát Janette Bünchen és egy német földesúr lánya vagy. Az én nevem Teodora Jansen, Nathan a bátyám George. – magyarázta Dora, miközben azon ügyködött, hogy megigazítsa a hajtűket Juliette hajában.

A lány nem kifejezetten örvendezve vette tudomásul, hogy ismét bele kell bújnia a jól nevelt, engedelmes úri kisasszony szerepébe. Már épp kezdte megszokni, hogy a kalózhajón szinte nincsenek is szabályok. Sőt! Élvezte, hogy azt tehet, amit akar! Kivéve persze, ha a Williamnek, ellenvetése van. Erről jut eszébe…

 - Na és… mi van a Kapitánnyal? – kérdezett rá óvatosan Juliette, miközben hagyta, hogy a vörös hajú nő megcsodálhassa művét. Dora nem válaszolt, csak hümmögött egyet, aztán könyéken ragadta a másikat és húzni kezdte a fedélzet felé. Szóval itt az idő. Most fog életében először segíteni a kalózoknak. Bár fogalma sincs, hogy mit is kell tennie pontosan. Ha jól vette ki újdonsült barátnéja szavaiból, ő fogja elterelni a figyelmet, amíg a többiek megszerzik, amit akarnak.

Sosem gondolta volna, hogy valaha is köze lesz efféle dologhoz. Vágyott a kalandra, amit a Királyi Udvar biztonságos falai közt nem láthatott, ez igaz. De azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy így fog rátalálni a kihívásokra…

William egyre türelmetlenebbül pillantgatott a kivilágított kikötő felé. Ha Dora nem érkezik meg egy percen belül azzal a másik nőszeméllyel együtt, akkor ő maga fog értük menni és abból nem lesz köszönet, ezt megígérheti.

A kabinok felől ekkor szapora lábdobogás és Dora izgatott motyogása hallatszott. A Kapitány összefonta karjait izmos mellkasa előtt és szemrehányóan pillantott a felbukkanó vörös hajú nőre.  Aztán kénytelen volt befejezni a szemmel verést Dorán, mert Juliette is megérkezett a fedélzetre.

Tökéletes alakjára egy mélykék bársonyruha simult. A ruha a francia szokáshoz híven mélyen dekoltált volt és rendívül sok fodorral és csipkével büszkélkedhetett, mégis ízléses volt.  Ujjai könyékig fel voltak vágva, így látni engedték a nő hibátlan bőrét. William tekintete a nő testéről az arcára kúszott, ahol szembetalálkozott a Julie dacos pillantásával. A nő büszkén szegezte fel a fejét és még véletlenül se vette le a pillantását a férfiről. Pár másodpercig kihívóan méregették egymást, aztán a Kapitány gúnyosan elvigyorodott és megnyalta alsóajkát.

Juliette gyomra összerándult erre a tettére. Ismeretlen bizsergés futott végig az egész testén, mire döbbenten kapta félre a fejét. Ez a férfi… megőrjíti! Annyira… annyira… irritáló! Ha nem ő lenne ennek az átkozott hajónak a Kapitánya, akkor már rég jól megmondta volna neki a magáét. De így… hogy csupán egy szavába kerül és a legénység egy emberként hajítja a cápák közé... Meghalni márpedig nem akar. És egyébként is… hazudna, ha azt mondaná, hogy a férfi rosszul bánik vele. Egyszerűen csak annyira pimaszul viselkedik, hogy az felháborító.

 - Mondja… Kapitány… - köpte gúnyosan a szavakat Julie, különösen figyelve rá, hogy a „kapitány” szót erőteljesebben megnyomja. – Maga is lejön, a hajóról vagy csak a beosztottjaival végezteti el a piszkos munkát? – kérdezte gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzen pontosan a férfi szemébe. William elmosolyodott, majd a lány döbbenetére pár másodperc múlva, már csupán néhány centiméteres közelségből suttogott a lány arcába.

 - Megyek. Ön a jegyesem Hercegnő. – susogta rekedtes hangon a Kapitány, amibe Juliette akaratlanul is beleborzongott, de azért büszkén felszegte a fejét és elmasírozott a kötéllétra irányába. Felháborító, hogy mit nem enged magának ez a férfi!

Alig tíz perccel később már a tipikus francia stílusban berendezett kerten vágtak át. Juliet kifejezetten feszélyezte, hogy a Kapitány úgy karolja át vékony derekát, mintha soha többé nem akarná elengedni. De ezt most nem vethette a férfi szemére, hiszen ő maga is tudta, hogy csupán színészkedésről van szó és amint teheti, William biztosan elengedi őt.

James idegesen masírozott a szobában és türelmetlenül motyogott maga elé. A Királyné egy ideig még tűrte, ahogy unokaöccse végeláthatatlanul rója a köröket a hatalmas szobában, aztán megelégelte. Lecsapta ezüst hajkeféjét, amivel eddig bontogatta gyönyörű szőke haját, a fésülködő asztalra is lesújtóan tekintett a férfira.

 - Elég lesz már James. – szólalt meg jegesen csilingelő hangján. Egyáltalán nem értette Király ura és drága unokaöccsének esztelenségét. Őt kifejezetten örömmel töltötte el, hogy az a kis fruska végre elhagyta az udvart. De sem George, sem pedig James nem gondolja ezt ugyanígy. Tisztában volt vele, hogy a Király sajátjaként szereti Juliettet, Jameset pedig elvakította az esztelen vágy, amit a lány iránt érzett, de túlzásnak tartotta, hogy ki tudja mennyi embert küldtek a keresésére.

Még szerencse, hogy sikerült Jamest elrángatnia a francia király által rendezett estélyre, hiszen már nagyon kezdte unni, hogy férje minden második mondata Julie-ról szólt. Sosem értette mégis miért rajonganak annyira azért a fattyúért.

 - Királynőm, meg kell találnom Juliet! – nyöszörögte kétségbeesetten a férfi. Nem volt rá jellemző ez a megalázkodás. Most mégis kérlelően nézett nénjére.

 - Nem ma este James. Most távozz, készülődnöm kell és jobban tennéd, ha te is hozzákezdenél. –felelte ellentmondást nem tűrően Lady Coraline.

James szó nélkül biccentett, majd kiviharzott a szobából.

Mikor beléptek a bálterembe Juliet ismét lenyűgözték a franciák kreativitása. Igaz, néhol talán túlzásba vitték, de attól még gyönyörűen feldíszítették a termet. Az zökkentette ki az ámulásából, hogy a Kapitány már megint vészesen közel került az arcához. A mai este már másodszor!

 - Mi lenne, ha maradna a szerepénél és nem csodálná ennyire látványosan a díszletet? – kérdezte halkan a férfi, de hangjából tisztán hallhatóan csöpögött a gúny. Juliettenek kedve lett volna egyszerűen gyomorszájon vágni, aztán büszkén arrébb sétálni, de tudta, hogy sem a hely sem az idő nem alkalmas arra, hogy a sértődött nőt játssza.

 - Rendben. – szűrte végül a fogai közt engedelmesen és figyelte, ahogy Dora és Nathan kacagva elsétálnak mellettük. Egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy szerepet játszanának. Úgy libegtek be a tánctérre, mintha mindig is a nemesek közt éltek volna, pedig Julie biztos, volt benne, hogy egy távolról sincs így.

Erőteljes rántást érzett a derekánál, majd döbbenten figyelte, ahogy William elindul a terem széle felé. Először fogalma sem volt, hogy mi a férfi célja azzal, hogy kirángatja őt, aztán megpillantott egy vidáman integető férfit.

Mikor odaértek hozzá a két férfi biccentett egymásnak, Juliette pedig az illemhez híven pukedlizett egyet, aztán a férfire pillantott.

Akárcsak a Kapitány és a teremben lévő szinte összes férfi, ő is fehér parókát viselt és hagyományos ünnepi öltözetet. De míg William ezüstszürke színűt, ami még jobban kihangsúlyozta kápráztatóan gyönyörű szemét, addig az ismeretlen halványzöldet hordott. Julie biztos volt benne, hogy idősebb nála, sőt még a Kapitánytól is, de azt nem tudta, hogy mennyivel.

 - Az én Thomas barátom nem túlzott a kedves jegyese szépségével kapcsolatban. Ön épp olyan bájos, min ahogy leendő férje leírta, ha nem még szebb! – nevetett fel öblös hangján a férfi, mire Juliette csak udvariasan mosolygott. Idő közben rájött, hogy a Kapitány viseli a „Thomas” álnevet.

 - Janette kedvesem, ő egy nagyon kedves barátom Bruno Garrison. - - mondta William a férfire mutatva, aki most cifrán meghajolt a nő előtt.

 - Mondja Lady Bünchen, megtisztelne kegyed egy tánccal? – kérdezte Sir Garrison, miután felegyenesedett. Julie gyors oldalpillantást vetett a Kapitányra, és amint felfedezett egy kis nemtetszést is a férfi arcán, boldogon mondott igent.

William állítólagos barátja bevezette őt a táncolók közé és erőteljesen forgatni kezdte. Igaz, egyszer sem lépett a lábára, Juliettnek be kellett látnia, hogy volt már jobb partnere is. De kitartóan mosolyogva hagyta, hogy a férfi kedvtelve karolja át törékeny derekát és dobálja őt össze-vissza. Aztán párcsere következett és Julie fellélegzett. Biztos volt benne, hogy a Kapitány ott fog állni, hogy átvegye őt és egy gyors tánc után induljanak is tovább a feladat teljesítéséhez. Ehhez képest, amikor valaki elkapta a derekát, nem a várt ezüstszürke piszkosul csillogó szempárral találta szemben magát, hanem egy sokkal régebbről ismert gesztenyebarna döbbent tekintet bámult vissza rá.

 - James? – nyögte kiszáradt ajkakkal Julie.

2.fejezet

2.fejezet

 - Egyáltalán, hogy merészelte?! Mégis, hogy jutott az eszébe?! Azonnal állítsa meg ezt az átkozott hajót és tegyen le! – követelte Juliette. Mélységesen meg volt botránkozva. El sem tudta képzelni honnan vett bátorságot ez a… ez a kalóz, hogy ötpercnyi ismeretség után szajhának nevezze. Legszívesebben úgy toporzékolt és visított volna, mint ahogy Lujza szokta, ha nem tetszik neki valami.

A Kapitány hanyagul a korlátnak támaszkodva, ellenségesen méregette a dühös Juliet. Szemtelen csitri. Mégis, hogy képzelte, hogy csak úgy felpofozza őt, William Blaket?! Tudja egyáltalán, hogy ki ő? Biztos nem. Ha tudná, most nem viselkedne így. És még követelőzik is! Mit képzel magáról ez a fruska?

 - Eszem ágában sincs lerakni, hölgyem. Mellesleg boldoggá tenne, ha befejezné az értelmetlen hisztériázást. – válaszolta látszólag nyugodtan a Kapitány. Juliette összefonta mellkasa előtt karjait és sértetten bámult a férfire.

 - Maga már tudja, hogy én ki vagyok. Nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy ki maga. – szólalt meg ismét Julie. William felvonta egyik szemöldökét.

 - William Blake. – mutatkozott be, majd elégedetten észlelte a lány arcán feltűnő döbbenetet. Szóval már hallott róla…

 - Akkor… e… ez a Szirén?

 - Ahogy mondja, Hercegnő. – húzta ördögi mosolyra ajkait. Juliettenek el kellett fordítania a férfiről a pillantását. Mégis hogy a fenébe tud így vigyorogni?  

A Kapitány csuklón ragadta a lányt, majd nem törődve annak tiltakozásával, húzni kezdte az alsóbb szint felé. Nem kerülte el figyelmét, hogy emberei figyelemmel követték az előbbi kis szóváltásukat, ami azt jelenti, hogy azt is látták, mikor ez a nőszemély megütötte. Csodálatos.

 - Mi is megkaphatjuk Kapitány? – szólalt meg Tom, az árbocról. A többiek pedig vidáman helyeseltek. William összeszűkítette szemeit.

 - Pofa be, ő az enyém! És esküszöm, hogy ha bárki egy ujjal is hozzáér ehhez a nőhöz, azt saját kezűleg darabolom fel és vetem a cápák elé. – morogta fenyegetően. – És most munkára! Gyerünk, lusta banda! – emelte meg a hangját, aztán Juliettel az oldalán elindult a kabinok felé.

Julie bizonytalanul bámulta az előtte haladó férfi hátát. Mi az, hogy az övé? Tényleg képes lenne, olyan részletesen, ahogy az előbb felvázolta megölni a saját embereit, ha a közelébe merészkednek? Bizonyára, hiszen ez a férfi egy… kalóz. És mindenki tudja, milyenek a kalózok. A Kapitány kitárt előtte egy ajtót, ahova betessékelte a lányt, majd becsukta maguk mögött.

William maga sem értette miért pont a saját kabinjába hozta ezt a nőt. Talán mert ez volt a legbiztonságosabb. A bizonytalanul a szoba közepén toporgó lány pedig annyira törékeny, hogy önkénytelenül is úgy érezte, meg kell védenie.

Julie ajkába harapva figyelte, ahogy a férfi lecsatolja a kardját, majd lazán az asztalra dobja, aztán elterül az ágyon. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi mellkasán kissé megfeszült az ing, ahogy felkönyökölt, hogy ránézhessen. Te jó isten! Miken jár az esze?! Hiszen ez egy kalóz! Csak ne lenne ennyire átkozottul jóképű… és ellenszenves.

- Mit akar tőlem? – köszörülte meg a torkát Juliette, miközben óvatosan helyet foglalt az egyik széken. Will elgondolkodó arcot vágott. Mit is akar tőle? Nos, fogalma sincs. Egyszerűen idegesítette, hogy ez a nőszemély, szembe mert szállni vele.

- Az had maradjon az én titkom. – válaszolta egy gúnyos mosoly kíséretében, majd lassan felállt. Felkapta kardját az asztalról, majd távozott a kabinból. Juliette még hallotta, hogy a kulcs fordul a zárban, aztán a férfi léptei elhalnak. A lány felpattant a székről, amin eddig helyet foglalt. Ideges járkálásba kezdett a kabinban, miközben apró kezeit tördelte. Most mit tegyen? Valahogy el kell menekülnie innen! Hiszen nem maradhat egy ilyen hajón, ami tele van kalózokkal!

William határozottan tárta ki a konyha ajtaját, de ugyanakkor kővé is dermedt. Egy hatalmas hentes kés állt bele az ajtóba pontosan a Kapitány feje mellett, amit egy dühödt fújtatás kísért.  Will kirántotta a kést a fából, majd behajtotta maga mögött az ajtót és felpillantott merénylőjére.

 - Megmondtam, hogy senki nem jöhet be a konyhámba kopogás nélkül és ez rád is vonatkozik William Blake! – kiabálta a pult mögött álló lány. Tűzvörös haja most kiengedve a derekát verdeste, kékeszöld szemei pedig csak úgy izzottak az indulattól.

 - Boccs. – morogta Will unottan, majd ledobta magát az egyik fa székre, rákönyökölt a pultra, állát pedig tenyerére támasztotta. – Óvatosabban a késdobálással. Majdnem eltaláltál.

 - Ha el akartalak volna találni, már nem élnél! – vágott vissza a lány, miközben hozzávágta a kezében lévő törölgető rongyot a férfihez, aki egy laza mozdulattal elkapta és visszadobta a lánynak. A nő, vörös haját hátradobva rántott ki egy kést a többi közül, majd kezdte el lendületesen szeletelni a zöldségeket. A Kapitány pár percig csak csendesen nézte a lányt, majd megszólalt.

 - Nathan járt itt vagy…

 - Úgy hallottam bezártad a kabinodba az újonnan hozott lányt. – szakította félbe a férfit a vörös. Mindig ezt csinálta, ha Nathan szóba került. Terelte a témát. Volt hozzá tehetsége. William kurtán bólintott. – Tényleg felpofozott? – kérdezte a nő. Mivel Will nem válaszolt a vörös gúnyosan elvigyorodott. – Megérdemelted! – jelentette ki nemes egyszerűséggel. A Kapitány néha erős késztetést érzett, hogy megfogja a nő csinos kis nyakát és addig szorongassa, amíg az a bocsánatáért nem könyörög. William kifejezéstelen arccal állt fel a székről, majd lépett ki a konyhából. Dora istentelenül szemtelen és túl sokat enged meg magának. A Kapitány néha már átkozta a saját fejét, hogy Nathan kérésére belement, hogy a nőt vigyék magukkal ahelyett, hogy a szigeten hagyták volna.  De Nathan azt mondta, hogy ha a nő nem marad, akkor ő sem! William sem volt bolond hagyni, hogy első tisztje, egyben legjobb barátja elhagyja a Szirént.

 - Orrvitorlákat fel! Irány Brest! – kiáltott a legénységre, majd ő maga felsietett a kormányhoz, hogy átvegye az öreg Billtől.

Juliette merev háttal ült a Kapitány ágyán szemét makacsul az egyik szék lábára szegezve, így próbálta megelőzni a pánikot, ami pár perce épp kitörni készül benne.  Most nem tűnhet gyengének! Pont itt nem! Mikor hallotta a kulcs fordulását a zárban összerezzent. Már épp számított rá, hogy meghallja William Blake gúnytól csöpögő hangját, de tévedett.

 - Ó! – kiáltott fel egy vékony női hang. Julie villámgyorsan fordította felé a fejét. Egy nő? Egy másik nő ezen a hajón? Biztos őt is elrabolták a kalózok! – Szia! – mosolyodott el végül a lány. Csodálatos vörös haja játékosan göndörödött, hatalmas kékes szemeivel őt méregette.

 - Szia. – nyögte ki Juliette nagy nehezen. A lány még mindig mosolyogva lépett oda az ágyhoz és tett le mellé egy adag ruhát.

 - Nos, hoztam neked valamit amit át tudsz venni. Gondolom nem olyan kényelmes az ami most van rajtad. – mosolygott. – Egyébként Dora vagyok.

 - Juliette. – biccentett bizonytalanul, majd oldalpillantást vetett a mellette fekvő ruhákra. Szemei kistányér méretűre nőttek. Hiszen… ezek férfiruhák! Dora valószínűleg észrevette a megrökönyödését, mert megszólalt.

 - Ha gondolod, hozhatok neked szoknyát is…

 - Nem, nem. Ez tökéletes, csak… még soha nem volt rajtam ilyen. – mondta már ő is mosolyogva. Kezébe vette a nadrágot, aztán felállt. Hátranyúlt a ruhája gombjaihoz, aztán zavartan fordult Dorához. Semmit nem kellett mondania, ugyanis a lány szó nélkül lépett közelebb hozzá, hogy meglazítsa a fűzőjét.

Pár perccel később Juliette ámuldozva pillantott le magára. Rendkívül fura érzés volt, ahogy a nadrág közvetlenül a combjának feszül, az ing viszont nagyon is bő volt rá. A fűzőt ugyan rajta hagyták, hiszen az ing magában túl átlátszó lett volna, de már nem volt olyan szoros, mint a báli ruha alatt.

 - Nem vagy éhes? – kérdezte Dora, miközben Julie bonyolult frizuráját bontogatta.

 - De! – vágta rá a lány. Utoljára Londonban evett valamicskét, de akkor is kapkodva, hiszen Lujza szokásához híven parancsolgatott neki. Dora kiszedte a sok felesleges csatot Juliette hajából, majd egy egyszerű, laza kontyba fogta össze ismét.

 William unottan vizslatta a tenger nyugodtan hullámzó habjait. Tekintetét végigfutatta a legénységén. Mindenki végezte a dolgát, ahogy azt kellett. A Kapitány tekintete megakadt a két konyha felé igyekvőn. Szemei összeszűkültek. Nem érdekli Nathan, megöli Dorát!

 - Rio! – kiáltott oda ingerülten a spanyol férfinek. Az oda sietett hozzá és átvette a kormányt. William villámló tekintettel közelítette meg az épp korlátnál állókat. Dora lendületesen magyarázott valamit a másik nőnek, aki megbabonázva hajolt ki kissé a korláton és bámulta a vizet. A Kapitány végigfutatta tekintetét a lányon. Szemei pedig kistányér méretűre nőttek. Juliette nadrágot viselt. A ruha hívogatóan feszült a nő vékony combjaira, ami nem csak a Kapitánynak szúrt szemet. Dora tényleg halott.

 - Dora! – kiáltotta dühösen, mire a nő lassan felé fordította a fejét. Láthatólag cseppet sem rettent meg a férfi gyilkos tekintetétől.

 - Igen? – kérdezte úgy, mintha minden tökéletesen rendben lenne.

 - Megmondtam, hogy lent kell maradnia! – bökött idegesen Juliette felé, aki még mindig a tengert pásztázta. – Egyébként is, mi ez a ruha rajta?! Teljesen megőrültél?

 - Ugye nem gondolod komolyan, hogy végig majd a kabinodban fog kuksolni szegény. Amúgy meg nem várhatod el tőle, hogy azt az átkozott fűzőt viselje végig! – vágott vissza a lány. William türelme már nagyon a végét járta.

 - Csak… vidd le innen! – sziszegte végül, majd gyilkos pillantást vetett embereire, akik Julie idomain pihentették tekintetüket. Átkozott nőszemély! Elvonja az emberei figyelmét a dolgukról!

Dora vállat vont, majd csuklón ragadta Juliettet és húzni kezdte a konyhája felé, de a lány megtorpant és visszafordult a Kapitány felé.

 - Hova megyünk? – kérdezte. William pár másodpercig farkasszemet nézett a lánnyal, aztán választ nem adva fordított hátat neki. Nem elég, hogy nem hagyja dolgozni még  van képe kérdezősködni is. Nők…

1.fejezet

1.fejezet

Juliette unottan bámult ki a hintó ablakán. Most igazán nem volt kedve Brightonba utazni, hogy még ezen a hétvégén is hallgathassa Lujza parancsolgatását. Pedig már azt hitte lesz pár szabad napja, mikor azt csinál, amit csak akar! Jó is lett volna…

 - Juliette! Figyelsz te rám egyáltalán?! – harsogta a hercegnő felháborodottan. Már vagy tíz perce ecseteli, hogy miként fog történni a tiszteletére rendezett bál, de udvarhölgye, mintha itt se lenne. Gyűlöli, ha nem figyelnek arra, amit mond! És ez a lány itt, pontosan ezt csinálja!

 Julie zavartan fordította úrnője felé fejét.

 - Épp azt mondtam, hogy egy ilyen különleges alkalomkor az udvarhölgyeimnek is jól kell festeniük, tehát új ruhát kapsz. – ismételte el kelletlenül Lujza. Juliette lassan elmosolyodott.  Már előre látta, hogy a hercegnő milyen ocsmányságot fog ráaggatni. Valószínűleg barackszínben… az a kedvence.

Miután megérkeztek Brightonba, felpörögtek az események.  A brightoni kastélyban kész káosz uralkodott aznap. Mindenki fejvesztve rohangált egyik helyről a másikra, az emberek ordítozva kommunikáltak egymással. Julie néha azt kívánta bár húzhatna férfiruhát, hogy gyorsabban tudjon haladni. Ezerféle dolga volt egyszerre és fogalma sem volt, melyikkel kéne elkezdenie, majd melyikkel fojtassa.  Megfogadta: Legközelebb kitalál valami nyomós érvet, miért nem vehet részt az ilyen felhajtásokon.

 „Lady Sinclair! Mi lenne, ha nem csak állna ott, hanem segítene megigazítani a bársonyfüggönyt?! / Lady Sinclair, szedje már a lábát!/ Juliette, ne lazsálj, így soha nem leszünk készen!”

Efféle mondatokat címeztek neki legtöbbször a nap folyamán. Mikor aztán végre felküldték, hogy kezdjen készülődni, mert a vendégek alig két órán belül megérkeznek, megkönnyebbülve szaladt az ideiglenes szobája felé. Fintorogva indult meg az ágy felé, ahol vélhetőleg az esti ruhája várta. Nagy levegőt vett, majd előre félve pillantott az anyagra. Még a száját is eltátotta a csodálkozástól. Egyszerűen nem akart hinni a szemének. Az ágyon egy gyönyörű ruhaköltemény feküdt. Alapja vadítóan vörös volt, amin fekete csipkéből futottak végig mintázatok. Tartozott hozzá egy szintén fekete csipkéből álló kesztyű és egy vörös legyező is. Juliette biztos volt benne, hogy hasonló öltözéket még csak a spanyol Ladyken látott. Ámulva simított végig a ruha anyagán, majd izgatottan kezdte bontogatni a magán viselt ruha gombjait.

Nem volt valami egyszerű egyedül megszorítani a fűzőjét, de végül ez is sikerült. Pár perccel később Julie lenyűgözve pillantott tükörképére. Szinte fel sem ismerte magát ebben a káprázatos ruhacsodában. Elégedetten mosolyogva halászta elő csomagjából, az édesanyjától örökölt medált.

Julie jókedvűen figyelte a táncparketten forgó párokat. Nem gondolta volna, hogy ez az egész bálozósdi akár jó móka is lehet. Pedig most nagyon is szórakoztatja a dolog, hogy a férfiak megfordulnak utána. Letette a kezében tartott poharat az egyik asztalra, majd kilépett a kastély parkjába. Derűsen sétált keresztül a frissen nyírt sövényfalak közt, majd meglepetten konstatálta, hogy az udvar a kikötőben folytatódik. Természetesen a kert végén őrök álltak, hogy megvédjék a kastélyban tartózkodókat az illetéktelen belépőktől. Juliette biccentett nekik, majd kisétált a móló szélére. Pár percig bámulta a víz felszínén tükröződő holdat, majd elindult a víz mentén. Nem tudta, hogy hova is tart éppen, csak sétálni akart egy kicsit.

Ha jobban belegondol, szinte tökéletes élete van. A Király kegyeibe fogadta, biztonságban lehet az udvarnál, ott vannak a barátai… és ott van Henrik is. Szemét ellepték a könnyek, ha a férfire gondolt. A Királyi flotta tábornokára, aki szintén az udvarnál élt és, aki… megkeseríti az életét.

Julie gyorsan megrázta a fejét, hogy elkergesse a borús gondolatokat. Egy ilyen szép estén nem lehet szomorú egy olyan féreg miatt, mint Henrik Johnson.

Juliette hirtelen szapora lépéseket hallott maga mögül. Épp fordult volna meg, hogy megnézze kinek ilyen sietős, mikor erőteljes rántást érzett a derekánál, majd csak arra eszmélt, hogy valaki a hátán cipeli. Pár másodpercig a döbbenettől megszólalni, sem tudott, de amit észhez tért teljes erejéből püfölni kezdte az őt cipelő férfi hátát. Mégis mi az isten történik?!

 - Azonnal tegyen le! Nem hallja?! Eresszen el! – kiáltott fogva tartójára a lány, de úgy tűnt a férfi meg sem hallotta, amit mondott. Juliette kétségbeesetten kezdett el kapálózni. Rúgott, harapott, karmolt, de a cipelőjét semmi sem tántorította vissza, attól, hogy belegázoljon a vízbe. Julie hatalmas szemekkel meredt az egyre távolodó, kivilágított kastélyra. Érezte, hogy a térdénél erősödik a szorítás, majd egy erőteljes rántás után, combközépig elmerült a vízben. Majdnem felsikoltott a jéghideg víztől, de már annyi ereje sem volt.

 - Tegyen le! Ezt nem teheti! Semmi joga csak úgy elvinni engem! – dühöngött, miközben próbálta lefejteni derekáról a férfi karjait. Nem láthatta az arcát, mert pont háttal állt a holdnak. Juliette nem értette miért állnak itt ketten az éjszaka közepén, derékig a vízben. Aztán hírtelen egy kötéllétra ereszkedett le melléjük. Julie rémülten meredt rá, majd az alig két méterre lévő hajó oldalára is. Nem is vette észre, hogy közeledik!

 - Azt mondtam hagyjon békén! – kezdte el megint püfölni a férfit, mikor az ismét a vállára kapta és elkezdett felfelé kapaszkodni a kötéllétrán. – Tegyen le! Én nem megyek oda fel magával! – sikoltotta rémülten. Ez a férfi talán süket, hogy nem hallja, amit mond?! Julie kétségbeesetten csapkodta a férfi hátát, de mind hiába. Hova viszik? Mit akarnak tőle? Hirtelen erőteljes rántást érzett, a derekánál, majd csak azt észlelte, hogy már a saját lábán áll, méghozzá meglehetősen bizonytalanul. Juliette rémülten kapkodta a fejét, de alig látott valamit a sötétben. Azt viszont érzékelte, hogy nincs egyedül. Pár másodperc múlva lánccsörgést hallott, aztán meggyújtották a lámpákat. Julienak elakadt a lélegzete. Egy rakás férfi állta körbe, akik fürkészően meredtek a lány arcára. Juliette rémülten hátrált egészen a korlátig, amivel szinte eggyé olvadt. Az a férfi, aki idáig felcipelte, épp a horgonnyal foglalatoskodott. Remegve markolta meg a korlátot, miközben kétségbeesett oldalpillantást vetett a hullámzó vízre. A hajó mozgott, Julie pedig kishíjján elájult a rémülettől. A férfi, aki felhozta a hajóra, most ismét közelebb lépett hozzá, majd karon ragadta és elkezdte húzni a hajó egyik magasabb szintje felé. Ahogy haladtak a többi férfi minden egyes mozdulatukat követte.

 - Hozzám is beugrasz cica?

 - Merre-merre angyalom?

És még hasonló mondatokat lövelltek Juliette felé, aki megpróbált tudomást sem venni róluk. A csúszós lépcsőn nem sok hiányzott hozzá, hogy elterüljön. Meg is tette volna, ha az őt vezető nem rántja vissza a könyökénél fogva. Mikor felértek, a férfi még mindig nem engedte el a lány kezét, azonban megköszörülte a torkát.

 - Kapitány, vendégünk van…

Julie csak most figyelt fel a hanyagul korlátnak dőlő harmadik alakra, aki ezen a szinten tartózkodott. Juliettenek hunyorítania kellett, ha jobban szemügyre akarta venni. Azt már elsőre látta, hogy férfiről van szó.

A férfi ellökte magát a korláttól, majd közelebb sétált Juliettehez és a másik férfihoz.

 - A Hercegnő, uram. – szólalt meg a lány mellett álló.

Julie szemei hatalmasra nyíltak, mikor a másik férfi zavarba ejtően közel hajolt hozzá és viharszürke szemeit a lányéba fúrta. Juliette szája kissé elnyílt a csodálkozástól. Mindig is úgy gondolta, hogy az a legszebb, ha valakinek határozott kék vagy zöld szeme van. Ennek a férfinek viszont olyan színben pompáznak íriszei, mint a tajtékzó tenger legsötétebb árnyalata. Julie tekintetét a férfi szeméről, többi testrészére fordította. Sötétbarna haja a nyakát csiklandozta, izmos vállai eltakarták Juliette elől a hajó másik felét, gyönyörű szemei pedig a lány arcát pásztázták. Aztán egyszerűen hátrébb lépett és figyelmét a lány mellett állóra fordította.

 - Idióta, ez nem a hercegnő. – Julie fogai közé harapta ajkát. Hercegnő? Ő? Összetévesztették Lujzával? Na neee…. De ha ezt megtették, akkor bizonyára… Ó, te jó ég! Tudja már hol van! Ezek… ezek kalózok! Kalózok, akik lopnak, csalnak és embereket gyilkolnak! Julie rémülten lépett hátrébb, mire mindkét férfi rá pillantott. A lány nagyot nyelt, majd lesütötte szemeit. Istenem, most segíts! Most mit tegyen?! Lujzáért biztosan váltságdíjat akartak kérni. De most, hogy tudják nem ő a hercegnő? Mit fognak tenni vele? Elveszik az ékszereit, aztán a tengerbe vetik, hogy megfulladjon? Vagy ami még rosszabb, ez a Kapitány felajánlja az embereinek? Juliette szemei hatalmasra tágultak a rémülettől, amit a gondolat okozott. Elég volt neki, hogy Henrik az ágyába kényszerítette, nem tehetik meg vele még egyszer!

 - De viseli a király címerét. – védekezett a férfi, aki Juliet a hajóra hurcolta. A lány a kezében szorongatott legyezőre pillantott, amin valóban ott díszelgett Anglia uralkodójának jelképe. A Kapitánynak nevezett férfi ismét Juliette felé fordult.

 - Mi a neve?

 - Juliette Sinclair. – suttogta remegő ajkakkal a lány. A férfi elgondolkodva vizslatta a lány arcát, majd ismét kérdezett.

 - A rangja?

Juliette komolyan elgondolkodott rajta, hogy mit is feleljen. Ha igazat mond, talán érte is pénzt kérnek Őfelségétől, aki valószínűleg azonnal fizetni fog érte. És akkor vissza kell mennie Londonba, ahol megint találkozni fog Henrikkel, aki érthetően közölte vele, hogy nem az volt az utolsó alkalom, hogy igénybe veszi a lány szolgáltatásait. Nem engedheti, hogy még egyszer úgy megalázzák! Nem lehet! De mivan akkor, ha kitalál valamit?

 - Nem kötelességem válaszolni magának. – jelentette ki végül. Már maga sem tudta, hogy sikerült erőt gyűjtenie ahhoz, hogy ilyen nyíltan szembeszálljon egy kalózhajó Kapitányával, de megfogadta: soha többé nem lesz kiszolgáltatva egy férfinak sem!

A Kapitány felvonta egyik szemöldökét, majd elmosolyodott. Julie magán is meglepődve konstatálta, hogy szíve hatalmasat dobbant a férfi ördögi mosolyát látva. Te jó ég! Túl sok sós vizet nyelt vagy mi a fene?

A Kapitány intett a másik kalóznak, hogy távozhat, aki szó nélkül teljesítette a parancsot. A Kapitány ismét közelebb lépett Juliehoz, majd még mindig gonoszan vigyorogva a fülébe suttogott.

 - Vagy talán a legősibb mesterséget űzöd? – célzóan végigmérte a lányt.

Juliette a felháborodástól még levegőhöz sem jutott. Aztán a sértés, mintha feltöltötte volna. Apró kezei megállíthatatlanul lendültek a férfi arca felé, akinek már nem volt ideje kivédeni az ütést. Dühösen meredtek egymásra. Juliette nem tudta elhinni, hogy szajhának nézték, a Kapitányt pedig mélységesen felháborította, hogy ez a nő kezet emelt rá.

Prológus

Prológus

1742. London, Anglia

Ruhája szélét kecsesen ujjai közé csíptette, miközben sietős léptekkel haladt a kastély világos márványfolyosóján. El fog késni! El fog késni és Lujza már megint ordítozni fog vele! Még csak az hiányzik neki, hogy ismételten vitába keveredjen a hercegnővel. Múltkor is neki volt igaza, végül természetesen ő lett megszidva… Hiszen mit ér az ő szava hannoveri Lujza, a király törvényes lányáéval szemben?Igaz, George őt is befogadta… A királynak rendkívül nagy szíve van és ő, Juliette, örökké hálás lesz, azért amit érte tett, miután az édesanyja meghalt. Édesanyja a királynő egykori udvarhölgye volt, de később is az udvarban maradt. Juliette még csak kislány volt, mikor Scarlotte-t elvitte egy hirtelen tüdőbaj. A király azonban, kérlelés nélkül magához vette. Igaz, csak legfiatalabb lánya udvarhölgyeként tarthatta az udvarnál, mégis jobb volt, mintha a lány az utcára került volna. Lord George mégis úgy gondoskodott róla, mint egy rendkívül értékes és törékeny gyöngyszemről. Talán a királynő ezért sem kedvelte, hiszen néha egy kicsit több figyelmet is fordított Juliettre, mint saját csemetéire.

Nagyot sóhajtott, majd apró kezeit a nehéz rézkilincsre csúsztatta, majd lenyomta azt. Kelletlenül lépett be a hatalmas barackszín szobába. Akár szépnek is mondható lett volna. Kivéve, hogy az egész terem egy óriási habos tortára emlékeztetett. Juliettenek meg kellett feszítenie arcizmait, nehogy elfintorodjon a szoba, a hírtelen jött erős parfüm illattól és a hercegnő fülsértő nyivákolásától.

 - Már megint késtél! – dobbantott egyet mérgesen a szoba közepén toporgó kisasszony. Vizenyős kék szemét fenyegetően szegezte Julie arcára, aki kishíjján felnevetett úrnője arckifejezését látva.

 - Sajnálom. Máskor nem fordul elő. – Juliette próbálta megütni a lehető legalázatosabb hangszínt, amit produkálni tudott, szája széle mégis megremegett az elfojtott vigyortól, miközben fejet hajtott. Tényleg nem hiányzott hozzá sok, hogy felejtve rangját felkacagjon.

 - Megint büntetést akarsz kapni?! Ha szólok anyámnak, szíves örömest kiszab rád pár korbácsütést. – mondta felsőbbségesen a hercegnő.

 - Te is tudod, hogy apád, a Király ezt nem engedné. – válaszolta Julie most már nyíltan mosolyogva. Hiszen csak ketten voltak a szobában és Lujza úgy sem tudna tenni semmit ellene, ha Lord George is jelen van. Azonban a korbács hallatán kissé megborzongott. Jól ismerte az érzést, amikor a jéghideg bőr szíj mélyen a húsába vág, pokoli kínokat okozva. Nem egyszer megtapasztalta, mikor a Király nem tartózkodott az udvarban. Lady Coraline sosem bánt vele gyengéden.

Lujzát pedig már három éves kora óta ismerte. Talán jobban is, mint saját magát. Emellett a hercegnő igen kiszámítható volt. Legalábbis Juliette szerint, aki maga meglehetősen szeszélyes és rafinált nő volt.

A hercegnő összeszűkítette szemeit, majd helyet foglalt a karosszékében és fejével az asztalon álló hajkefére mutatott. Nagyon jól tudta ő is, hogy Juliettenek igaza van. Az apja túlzottan is rajongott ezért a lányért. Bár, hogy miért… Erre még az anyjának sem sikerült választ találnia.

Julie kimért léptekkel sétált a faragott asztalhoz, majd emelte fel a fésűt és látott neki Lujza hajának kifésüléséhez. Óvatosan húzta végig a hajkefét a hercegnő vékonyszálú szőke haján. Ők ketten teljesen különböztek egymástól. A hercegnő teljesen jelentéktelennek mutatott, ha valaki nem ismerte rangját. Magában sem volt egy különleges szépség, de Juliette mellé állítva… Egy ismeretlen teljességgel azt hihetné, hogy Lujza az udvarhölgy, nem pedig fordítva. Julie hosszú, ébenszín haja laza kontyba csavarva simult tarkójához, zöld szemei pedig úgy csillogtak akár a smaragd.  A szoros fűző amit viselt, még jobban összeszorította már amúgy is karcsú derekát. Még úgy is sokkal feltűnőbb volt, mint a hercegnő, ha neki csupán egy egyszerű sárga ruha simult alakjára, Lujzának viszont valószínűleg a legdrágább selymekből és csipkékből készült öltözéke.

- Lady Sinclair! Annyira boldoggá tesz, hogy látom kegyedet! – hallotta meg Juliette háta mögül a már túlzottan is jól ismert hangot. Elfintorodott, aztán mégis bájos mosolyt erőltetve arcára fordult szembe a felé közeledővel. Sir Buthford már lassan három éve udvarolt kitartóan a lánynak, de ő minduntalan visszautasította. Julie nem is értette, hogy várhatja el a férfi, hogy hasonló érzelmeket tápláljon iránta, mikor a Sir már lassan megközelítette a negyvenötödik évét, Juliette pedig még a tizenkilencet sem töltötte be! Egyszerűen már a gondolatot is visszataszítónak tartotta, hogy közte és a férfi között bármilyen kapcsolat is legyen. Aprót pukedlizett, mikor a férfi közelebb ért hozzá, úgy ahogy a hercegnő francia barátnőitől tanulta. Bár meg volt bizonyosodva róla, hogy az ő hajlongása nem volt olyan kecses és nőies, mint például Lady Catheriné, a francia király lányáé, aki félelmetes hasonlóságot mutatott Lujzával.

 - Sir Buthford, részemről az öröm. – mosolygott angyalian Juliette, miközben magában átkozta azt a gondolatot, amely a télikertbe irányította. Ha nyugton maradt volna, most nem kéne bájolognia ezzel a gróffal. Jelen pillanatban semmi kedve nem volt hozzá, főleg, hogy a királynál tett látogatása nem úgy sikerült, ahogy azt szerette volna.

Julie szélesen mosolyogva hajtott fejet Lord George előtt, majd fogadta a Király atyai ölelését. Az apródokon és az ajtó előtt álló őrökön kívül csak ketten tartózkodtak a trónteremben.

 - Juliette, kedvesem, ugye nem felejtetted el, hogy pár nap múlva Brightonba utazunk?

 - Természetesen nem, felség.

 - Nagyon helyes. – bólintott elégedetten a király, miközben jókedvűen tekergette kecskeszakállát. – Nos, szeretném, ha velünk tartanál.

Juliette nagy szemeket meresztett a Királyra. Hogy mi? Ő nem akar elmenni Brightonba és ünnepelni Lujza születésnapját! Nem, nem, nem!

 - Nem hinném, hogy ez jó ötlet felség…. Nem szeretnék útban lenni, amikor felséged lánya ünnepel. – vetett fel egy érvet a lány reménykedve. A király azonban rosszallóan leintette. Nem tetszett neki, hogy a lány egyrészt nem akar engedelmeskedni neki, másrészt viszont nem szívesen hagyta volna itt felügyelet nélkül. Igaz, tudta, hogy a londoni őrségnél keresve se találna jobbat, de nyugodtam lenne, ha Juliette elkísérné.

 - Azt had döntsem el én, hogy mi a jó ötlet és mi nem! – mondta szigorúan a Király, majd fejével az ajtó felé biccentett, jelezve Julienak, hogy ideje távoznia.

 - Mi járatban erre kisasszony? – kérdezte Sir Buthford bárgyún vigyorogva. Juliette kísértést érzett rá, hogy egyszerűen hátat fordítson neki és faképnél hagyja. Azonban ilyen mégsem tehet Hexham grófjával.  Néha-néha egy rövidebb társalgásra még hajlandó vele, de semmi többre!

 - Csak kijöttem szívni egy kis friss levegőt, Sir. – mondta a lány, miközben végigsimított ruháján. – De már indultam is befelé. – vont vállat, majd csak az udvariasság kedvéért hozzátette: - Esetleg volna kedve bekísérni, Sir?

 - Hogyne, hogyne! – vágta rá a férfi azonnal, majd mohón belekarolt Juliettebe. Lassú léptekkel indultak meg a kastély felé. Pár percnyi néma csönd után Sir Buthford fontoskodva köszörülte meg torkát.

 - Drága Ladym… mondja, elgondolkodott kegyed a múltkori ajánlatomon? – kérdezte. Julie szeme meg se rebbent, továbbra is a gondosan nyírt sövényt tanulmányozta. Ki tudja már hányszor hallotta ezt a kérdést. Na, meg az ajánlatot! Természetesen Sír Buthford a lánynak tett házassági ajánlatot emlegette, amit Julienak esze ágában sem volt elfogadni. Talán gyerekesen hangzik, de ő még mindig makacsul hitt abban, hogy egyszer eljön érte a mesebéli lovag, egymásba szeretnek és aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Nos, a Sir nem tartozott a lány férfiideáljába.

 - Sir Buthford, ugyanaz a válaszom, mint legutóbb. Nem érzem magam késznek egy ilyen fontos és mélyszabású eseményhez, mint a házasság. – vajon hányszor hangoztatta már ezt az egy mondatot? Már megszámolni sem tudná.

 - Hiszen már lassan tizenkilenc éves! – kiáltott fel kétségbeesetten a férfi.

 - Csak három hónap múlva töltöm be. – vont vállat a lány. Nem tudta felfogni, hogy a gróf mi a csudáért nem hagy fel az utána való koslatással és keres magának valami tapasztaltabb özvegyet. Már lassan ő is kezdte megelégelni a folyamatos „üldözést”. Ezt szíves örömest közölte volna a férfival is, de sajnos nem tehette. Hiszen ő nem más, mint egy udvarhölgy. Persze, akit a Király a kegyeibe fogadott, de attól még mindig nincs olyan rangja, amivel könnyedén elküldhetné a grófot melegebb éghajlatra. Persze, ha hozzámenne a Sirhez, mindjárt megváltoznának a dolgok. Grófné lenne belőle. Bár nem valami vonzó az igazat megvallva.  Juliette jobban szeretett a saját maga ura lenni, szabadon és függetlenül. Ha férjhez menne, ezt nem tehetné meg. Nem beszélve arról, hogy ágyba kéne bújnia Sir Buthforddal. Már a gondolatra is felkavarodott a gyomra. Nem, esélytelen, hogy valaha is házzá menjen ehhez a férfihez. Majd akkor megházasodik, ha a sors keresztezi útját egy korba hozzáillő, ízlésének megfelelő, udvarias, jóképű fiatalemberrel. Addig viszont úgy marad, ahogy!

Őt nem fogják csak úgy kényszerházasságba küldeni! Bár már sokan hangoztatták neki, hogy nem járna rosszul a gróffal. De mégis, hogy élhetné le egész hátralévő életét egy olyan férfi mellett, akit nem szeret? Képtelen lenne rá!

Juliette unottan fordította oldalra a fejét, ahol a már oly megszokott kép fogadta. Sir Buthford leverten sétált mellette. Néha már komolyan megsajnálta a grófot. Nem, nem is… inkább szánalmat érzett iránta. De ez nem volt elég ahhoz, hogy teljesítse a férfi kívánságát. Lassan odaértek a kastély hatalmas tölgyfaajtójáig. A Sir fejet hajtott, majd sietős léptekkel távozott. Juliette pár percig még bámulta a távolodó gróf sziluettjét, majd sarkon fordult és belépett a kastélyba. Útját egyenesen a konyha felé vette. Amint kitárta a konyha ajtaját máris megcsapta orrát a készülő vacsora íncsiklandozó illata. Mosolyogva foglalt helyet az egyik széken és figyelte a teremben tüsténkedőket. Ő ugyan nem értett kifejezetten a főzéshez, azonban abban örömét lelte, ha nézhette, míg mások ételt készítenek. Mosolyogva támasztotta meg arcát tenyerén Ronny-t figyelve, aki épp rendkívül koncentrált, hogy tökéletesen egyformára kockázza fel a hagymát.

Juliette szemei hatalmasra nyíltak, miközben ajkait rémült sikoly hagyta el, amikor érezte, hogy valaki átöleli derekát. Miután őrülten vágtázó szíve némileg megnyugodott, nyakát tekerve hátrafordult.

 - James! Tényleg arra játszol, hogy egyszer szívrohamom legyen?! – bontakozott ki a férfi öleléséből Julie, majd megfordult és szemrehányó pillantást küldött felé. James kisfiúsan elmosolyodott, majd lehuppant oda, ahol pár másodperccel ezelőtt még Juliette ült. A lány csak megcsóválta fejét, majd odasétált a pulthoz, hogy megkérdezze Ronny-t mi lesz a mai menü, hátha Lujzának vágya támad ugráltatni őt egy kicsit.

James leplezetlen vággyal futtatta végig tekintetét Julie karcsú derekán, vékony karjain, kecses nyakán. Fogai közé harapta ajkát, majd kelletlenül elfordította fejét a lányról. Nagyon gyorsan ki kell vernie őt a fejéből, bármennyire vágyik rá, hogy magához szoríthassa, hogy végigsimíthasson selymes bőrén, hogy megízlelhesse édes ajkait… Hirtelen pattant fel a székről, majd gyors léptekkel távozott a konyhából. El kell felejtenie Juliet! Muszáj!