2.fejezet

2.fejezet

 - Egyáltalán, hogy merészelte?! Mégis, hogy jutott az eszébe?! Azonnal állítsa meg ezt az átkozott hajót és tegyen le! – követelte Juliette. Mélységesen meg volt botránkozva. El sem tudta képzelni honnan vett bátorságot ez a… ez a kalóz, hogy ötpercnyi ismeretség után szajhának nevezze. Legszívesebben úgy toporzékolt és visított volna, mint ahogy Lujza szokta, ha nem tetszik neki valami.

A Kapitány hanyagul a korlátnak támaszkodva, ellenségesen méregette a dühös Juliet. Szemtelen csitri. Mégis, hogy képzelte, hogy csak úgy felpofozza őt, William Blaket?! Tudja egyáltalán, hogy ki ő? Biztos nem. Ha tudná, most nem viselkedne így. És még követelőzik is! Mit képzel magáról ez a fruska?

 - Eszem ágában sincs lerakni, hölgyem. Mellesleg boldoggá tenne, ha befejezné az értelmetlen hisztériázást. – válaszolta látszólag nyugodtan a Kapitány. Juliette összefonta mellkasa előtt karjait és sértetten bámult a férfire.

 - Maga már tudja, hogy én ki vagyok. Nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy ki maga. – szólalt meg ismét Julie. William felvonta egyik szemöldökét.

 - William Blake. – mutatkozott be, majd elégedetten észlelte a lány arcán feltűnő döbbenetet. Szóval már hallott róla…

 - Akkor… e… ez a Szirén?

 - Ahogy mondja, Hercegnő. – húzta ördögi mosolyra ajkait. Juliettenek el kellett fordítania a férfiről a pillantását. Mégis hogy a fenébe tud így vigyorogni?  

A Kapitány csuklón ragadta a lányt, majd nem törődve annak tiltakozásával, húzni kezdte az alsóbb szint felé. Nem kerülte el figyelmét, hogy emberei figyelemmel követték az előbbi kis szóváltásukat, ami azt jelenti, hogy azt is látták, mikor ez a nőszemély megütötte. Csodálatos.

 - Mi is megkaphatjuk Kapitány? – szólalt meg Tom, az árbocról. A többiek pedig vidáman helyeseltek. William összeszűkítette szemeit.

 - Pofa be, ő az enyém! És esküszöm, hogy ha bárki egy ujjal is hozzáér ehhez a nőhöz, azt saját kezűleg darabolom fel és vetem a cápák elé. – morogta fenyegetően. – És most munkára! Gyerünk, lusta banda! – emelte meg a hangját, aztán Juliettel az oldalán elindult a kabinok felé.

Julie bizonytalanul bámulta az előtte haladó férfi hátát. Mi az, hogy az övé? Tényleg képes lenne, olyan részletesen, ahogy az előbb felvázolta megölni a saját embereit, ha a közelébe merészkednek? Bizonyára, hiszen ez a férfi egy… kalóz. És mindenki tudja, milyenek a kalózok. A Kapitány kitárt előtte egy ajtót, ahova betessékelte a lányt, majd becsukta maguk mögött.

William maga sem értette miért pont a saját kabinjába hozta ezt a nőt. Talán mert ez volt a legbiztonságosabb. A bizonytalanul a szoba közepén toporgó lány pedig annyira törékeny, hogy önkénytelenül is úgy érezte, meg kell védenie.

Julie ajkába harapva figyelte, ahogy a férfi lecsatolja a kardját, majd lazán az asztalra dobja, aztán elterül az ágyon. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi mellkasán kissé megfeszült az ing, ahogy felkönyökölt, hogy ránézhessen. Te jó isten! Miken jár az esze?! Hiszen ez egy kalóz! Csak ne lenne ennyire átkozottul jóképű… és ellenszenves.

- Mit akar tőlem? – köszörülte meg a torkát Juliette, miközben óvatosan helyet foglalt az egyik széken. Will elgondolkodó arcot vágott. Mit is akar tőle? Nos, fogalma sincs. Egyszerűen idegesítette, hogy ez a nőszemély, szembe mert szállni vele.

- Az had maradjon az én titkom. – válaszolta egy gúnyos mosoly kíséretében, majd lassan felállt. Felkapta kardját az asztalról, majd távozott a kabinból. Juliette még hallotta, hogy a kulcs fordul a zárban, aztán a férfi léptei elhalnak. A lány felpattant a székről, amin eddig helyet foglalt. Ideges járkálásba kezdett a kabinban, miközben apró kezeit tördelte. Most mit tegyen? Valahogy el kell menekülnie innen! Hiszen nem maradhat egy ilyen hajón, ami tele van kalózokkal!

William határozottan tárta ki a konyha ajtaját, de ugyanakkor kővé is dermedt. Egy hatalmas hentes kés állt bele az ajtóba pontosan a Kapitány feje mellett, amit egy dühödt fújtatás kísért.  Will kirántotta a kést a fából, majd behajtotta maga mögött az ajtót és felpillantott merénylőjére.

 - Megmondtam, hogy senki nem jöhet be a konyhámba kopogás nélkül és ez rád is vonatkozik William Blake! – kiabálta a pult mögött álló lány. Tűzvörös haja most kiengedve a derekát verdeste, kékeszöld szemei pedig csak úgy izzottak az indulattól.

 - Boccs. – morogta Will unottan, majd ledobta magát az egyik fa székre, rákönyökölt a pultra, állát pedig tenyerére támasztotta. – Óvatosabban a késdobálással. Majdnem eltaláltál.

 - Ha el akartalak volna találni, már nem élnél! – vágott vissza a lány, miközben hozzávágta a kezében lévő törölgető rongyot a férfihez, aki egy laza mozdulattal elkapta és visszadobta a lánynak. A nő, vörös haját hátradobva rántott ki egy kést a többi közül, majd kezdte el lendületesen szeletelni a zöldségeket. A Kapitány pár percig csak csendesen nézte a lányt, majd megszólalt.

 - Nathan járt itt vagy…

 - Úgy hallottam bezártad a kabinodba az újonnan hozott lányt. – szakította félbe a férfit a vörös. Mindig ezt csinálta, ha Nathan szóba került. Terelte a témát. Volt hozzá tehetsége. William kurtán bólintott. – Tényleg felpofozott? – kérdezte a nő. Mivel Will nem válaszolt a vörös gúnyosan elvigyorodott. – Megérdemelted! – jelentette ki nemes egyszerűséggel. A Kapitány néha erős késztetést érzett, hogy megfogja a nő csinos kis nyakát és addig szorongassa, amíg az a bocsánatáért nem könyörög. William kifejezéstelen arccal állt fel a székről, majd lépett ki a konyhából. Dora istentelenül szemtelen és túl sokat enged meg magának. A Kapitány néha már átkozta a saját fejét, hogy Nathan kérésére belement, hogy a nőt vigyék magukkal ahelyett, hogy a szigeten hagyták volna.  De Nathan azt mondta, hogy ha a nő nem marad, akkor ő sem! William sem volt bolond hagyni, hogy első tisztje, egyben legjobb barátja elhagyja a Szirént.

 - Orrvitorlákat fel! Irány Brest! – kiáltott a legénységre, majd ő maga felsietett a kormányhoz, hogy átvegye az öreg Billtől.

Juliette merev háttal ült a Kapitány ágyán szemét makacsul az egyik szék lábára szegezve, így próbálta megelőzni a pánikot, ami pár perce épp kitörni készül benne.  Most nem tűnhet gyengének! Pont itt nem! Mikor hallotta a kulcs fordulását a zárban összerezzent. Már épp számított rá, hogy meghallja William Blake gúnytól csöpögő hangját, de tévedett.

 - Ó! – kiáltott fel egy vékony női hang. Julie villámgyorsan fordította felé a fejét. Egy nő? Egy másik nő ezen a hajón? Biztos őt is elrabolták a kalózok! – Szia! – mosolyodott el végül a lány. Csodálatos vörös haja játékosan göndörödött, hatalmas kékes szemeivel őt méregette.

 - Szia. – nyögte ki Juliette nagy nehezen. A lány még mindig mosolyogva lépett oda az ágyhoz és tett le mellé egy adag ruhát.

 - Nos, hoztam neked valamit amit át tudsz venni. Gondolom nem olyan kényelmes az ami most van rajtad. – mosolygott. – Egyébként Dora vagyok.

 - Juliette. – biccentett bizonytalanul, majd oldalpillantást vetett a mellette fekvő ruhákra. Szemei kistányér méretűre nőttek. Hiszen… ezek férfiruhák! Dora valószínűleg észrevette a megrökönyödését, mert megszólalt.

 - Ha gondolod, hozhatok neked szoknyát is…

 - Nem, nem. Ez tökéletes, csak… még soha nem volt rajtam ilyen. – mondta már ő is mosolyogva. Kezébe vette a nadrágot, aztán felállt. Hátranyúlt a ruhája gombjaihoz, aztán zavartan fordult Dorához. Semmit nem kellett mondania, ugyanis a lány szó nélkül lépett közelebb hozzá, hogy meglazítsa a fűzőjét.

Pár perccel később Juliette ámuldozva pillantott le magára. Rendkívül fura érzés volt, ahogy a nadrág közvetlenül a combjának feszül, az ing viszont nagyon is bő volt rá. A fűzőt ugyan rajta hagyták, hiszen az ing magában túl átlátszó lett volna, de már nem volt olyan szoros, mint a báli ruha alatt.

 - Nem vagy éhes? – kérdezte Dora, miközben Julie bonyolult frizuráját bontogatta.

 - De! – vágta rá a lány. Utoljára Londonban evett valamicskét, de akkor is kapkodva, hiszen Lujza szokásához híven parancsolgatott neki. Dora kiszedte a sok felesleges csatot Juliette hajából, majd egy egyszerű, laza kontyba fogta össze ismét.

 William unottan vizslatta a tenger nyugodtan hullámzó habjait. Tekintetét végigfutatta a legénységén. Mindenki végezte a dolgát, ahogy azt kellett. A Kapitány tekintete megakadt a két konyha felé igyekvőn. Szemei összeszűkültek. Nem érdekli Nathan, megöli Dorát!

 - Rio! – kiáltott oda ingerülten a spanyol férfinek. Az oda sietett hozzá és átvette a kormányt. William villámló tekintettel közelítette meg az épp korlátnál állókat. Dora lendületesen magyarázott valamit a másik nőnek, aki megbabonázva hajolt ki kissé a korláton és bámulta a vizet. A Kapitány végigfutatta tekintetét a lányon. Szemei pedig kistányér méretűre nőttek. Juliette nadrágot viselt. A ruha hívogatóan feszült a nő vékony combjaira, ami nem csak a Kapitánynak szúrt szemet. Dora tényleg halott.

 - Dora! – kiáltotta dühösen, mire a nő lassan felé fordította a fejét. Láthatólag cseppet sem rettent meg a férfi gyilkos tekintetétől.

 - Igen? – kérdezte úgy, mintha minden tökéletesen rendben lenne.

 - Megmondtam, hogy lent kell maradnia! – bökött idegesen Juliette felé, aki még mindig a tengert pásztázta. – Egyébként is, mi ez a ruha rajta?! Teljesen megőrültél?

 - Ugye nem gondolod komolyan, hogy végig majd a kabinodban fog kuksolni szegény. Amúgy meg nem várhatod el tőle, hogy azt az átkozott fűzőt viselje végig! – vágott vissza a lány. William türelme már nagyon a végét járta.

 - Csak… vidd le innen! – sziszegte végül, majd gyilkos pillantást vetett embereire, akik Julie idomain pihentették tekintetüket. Átkozott nőszemély! Elvonja az emberei figyelmét a dolgukról!

Dora vállat vont, majd csuklón ragadta Juliettet és húzni kezdte a konyhája felé, de a lány megtorpant és visszafordult a Kapitány felé.

 - Hova megyünk? – kérdezte. William pár másodpercig farkasszemet nézett a lánnyal, aztán választ nem adva fordított hátat neki. Nem elég, hogy nem hagyja dolgozni még  van képe kérdezősködni is. Nők…