1.fejezet
Juliette unottan bámult ki a hintó ablakán. Most igazán nem volt kedve Brightonba utazni, hogy még ezen a hétvégén is hallgathassa Lujza parancsolgatását. Pedig már azt hitte lesz pár szabad napja, mikor azt csinál, amit csak akar! Jó is lett volna…
- Juliette! Figyelsz te rám egyáltalán?! – harsogta a hercegnő felháborodottan. Már vagy tíz perce ecseteli, hogy miként fog történni a tiszteletére rendezett bál, de udvarhölgye, mintha itt se lenne. Gyűlöli, ha nem figyelnek arra, amit mond! És ez a lány itt, pontosan ezt csinálja!
Julie zavartan fordította úrnője felé fejét.
- Épp azt mondtam, hogy egy ilyen különleges alkalomkor az udvarhölgyeimnek is jól kell festeniük, tehát új ruhát kapsz. – ismételte el kelletlenül Lujza. Juliette lassan elmosolyodott. Már előre látta, hogy a hercegnő milyen ocsmányságot fog ráaggatni. Valószínűleg barackszínben… az a kedvence.
Miután megérkeztek Brightonba, felpörögtek az események. A brightoni kastélyban kész káosz uralkodott aznap. Mindenki fejvesztve rohangált egyik helyről a másikra, az emberek ordítozva kommunikáltak egymással. Julie néha azt kívánta bár húzhatna férfiruhát, hogy gyorsabban tudjon haladni. Ezerféle dolga volt egyszerre és fogalma sem volt, melyikkel kéne elkezdenie, majd melyikkel fojtassa. Megfogadta: Legközelebb kitalál valami nyomós érvet, miért nem vehet részt az ilyen felhajtásokon.
„Lady Sinclair! Mi lenne, ha nem csak állna ott, hanem segítene megigazítani a bársonyfüggönyt?! / Lady Sinclair, szedje már a lábát!/ Juliette, ne lazsálj, így soha nem leszünk készen!”
Efféle mondatokat címeztek neki legtöbbször a nap folyamán. Mikor aztán végre felküldték, hogy kezdjen készülődni, mert a vendégek alig két órán belül megérkeznek, megkönnyebbülve szaladt az ideiglenes szobája felé. Fintorogva indult meg az ágy felé, ahol vélhetőleg az esti ruhája várta. Nagy levegőt vett, majd előre félve pillantott az anyagra. Még a száját is eltátotta a csodálkozástól. Egyszerűen nem akart hinni a szemének. Az ágyon egy gyönyörű ruhaköltemény feküdt. Alapja vadítóan vörös volt, amin fekete csipkéből futottak végig mintázatok. Tartozott hozzá egy szintén fekete csipkéből álló kesztyű és egy vörös legyező is. Juliette biztos volt benne, hogy hasonló öltözéket még csak a spanyol Ladyken látott. Ámulva simított végig a ruha anyagán, majd izgatottan kezdte bontogatni a magán viselt ruha gombjait.
Nem volt valami egyszerű egyedül megszorítani a fűzőjét, de végül ez is sikerült. Pár perccel később Julie lenyűgözve pillantott tükörképére. Szinte fel sem ismerte magát ebben a káprázatos ruhacsodában. Elégedetten mosolyogva halászta elő csomagjából, az édesanyjától örökölt medált.
Julie jókedvűen figyelte a táncparketten forgó párokat. Nem gondolta volna, hogy ez az egész bálozósdi akár jó móka is lehet. Pedig most nagyon is szórakoztatja a dolog, hogy a férfiak megfordulnak utána. Letette a kezében tartott poharat az egyik asztalra, majd kilépett a kastély parkjába. Derűsen sétált keresztül a frissen nyírt sövényfalak közt, majd meglepetten konstatálta, hogy az udvar a kikötőben folytatódik. Természetesen a kert végén őrök álltak, hogy megvédjék a kastélyban tartózkodókat az illetéktelen belépőktől. Juliette biccentett nekik, majd kisétált a móló szélére. Pár percig bámulta a víz felszínén tükröződő holdat, majd elindult a víz mentén. Nem tudta, hogy hova is tart éppen, csak sétálni akart egy kicsit.
Ha jobban belegondol, szinte tökéletes élete van. A Király kegyeibe fogadta, biztonságban lehet az udvarnál, ott vannak a barátai… és ott van Henrik is. Szemét ellepték a könnyek, ha a férfire gondolt. A Királyi flotta tábornokára, aki szintén az udvarnál élt és, aki… megkeseríti az életét.
Julie gyorsan megrázta a fejét, hogy elkergesse a borús gondolatokat. Egy ilyen szép estén nem lehet szomorú egy olyan féreg miatt, mint Henrik Johnson.
Juliette hirtelen szapora lépéseket hallott maga mögül. Épp fordult volna meg, hogy megnézze kinek ilyen sietős, mikor erőteljes rántást érzett a derekánál, majd csak arra eszmélt, hogy valaki a hátán cipeli. Pár másodpercig a döbbenettől megszólalni, sem tudott, de amit észhez tért teljes erejéből püfölni kezdte az őt cipelő férfi hátát. Mégis mi az isten történik?!
- Azonnal tegyen le! Nem hallja?! Eresszen el! – kiáltott fogva tartójára a lány, de úgy tűnt a férfi meg sem hallotta, amit mondott. Juliette kétségbeesetten kezdett el kapálózni. Rúgott, harapott, karmolt, de a cipelőjét semmi sem tántorította vissza, attól, hogy belegázoljon a vízbe. Julie hatalmas szemekkel meredt az egyre távolodó, kivilágított kastélyra. Érezte, hogy a térdénél erősödik a szorítás, majd egy erőteljes rántás után, combközépig elmerült a vízben. Majdnem felsikoltott a jéghideg víztől, de már annyi ereje sem volt.
- Tegyen le! Ezt nem teheti! Semmi joga csak úgy elvinni engem! – dühöngött, miközben próbálta lefejteni derekáról a férfi karjait. Nem láthatta az arcát, mert pont háttal állt a holdnak. Juliette nem értette miért állnak itt ketten az éjszaka közepén, derékig a vízben. Aztán hírtelen egy kötéllétra ereszkedett le melléjük. Julie rémülten meredt rá, majd az alig két méterre lévő hajó oldalára is. Nem is vette észre, hogy közeledik!
- Azt mondtam hagyjon békén! – kezdte el megint püfölni a férfit, mikor az ismét a vállára kapta és elkezdett felfelé kapaszkodni a kötéllétrán. – Tegyen le! Én nem megyek oda fel magával! – sikoltotta rémülten. Ez a férfi talán süket, hogy nem hallja, amit mond?! Julie kétségbeesetten csapkodta a férfi hátát, de mind hiába. Hova viszik? Mit akarnak tőle? Hirtelen erőteljes rántást érzett, a derekánál, majd csak azt észlelte, hogy már a saját lábán áll, méghozzá meglehetősen bizonytalanul. Juliette rémülten kapkodta a fejét, de alig látott valamit a sötétben. Azt viszont érzékelte, hogy nincs egyedül. Pár másodperc múlva lánccsörgést hallott, aztán meggyújtották a lámpákat. Julienak elakadt a lélegzete. Egy rakás férfi állta körbe, akik fürkészően meredtek a lány arcára. Juliette rémülten hátrált egészen a korlátig, amivel szinte eggyé olvadt. Az a férfi, aki idáig felcipelte, épp a horgonnyal foglalatoskodott. Remegve markolta meg a korlátot, miközben kétségbeesett oldalpillantást vetett a hullámzó vízre. A hajó mozgott, Julie pedig kishíjján elájult a rémülettől. A férfi, aki felhozta a hajóra, most ismét közelebb lépett hozzá, majd karon ragadta és elkezdte húzni a hajó egyik magasabb szintje felé. Ahogy haladtak a többi férfi minden egyes mozdulatukat követte.
- Hozzám is beugrasz cica?
- Merre-merre angyalom?
És még hasonló mondatokat lövelltek Juliette felé, aki megpróbált tudomást sem venni róluk. A csúszós lépcsőn nem sok hiányzott hozzá, hogy elterüljön. Meg is tette volna, ha az őt vezető nem rántja vissza a könyökénél fogva. Mikor felértek, a férfi még mindig nem engedte el a lány kezét, azonban megköszörülte a torkát.
- Kapitány, vendégünk van…
Julie csak most figyelt fel a hanyagul korlátnak dőlő harmadik alakra, aki ezen a szinten tartózkodott. Juliettenek hunyorítania kellett, ha jobban szemügyre akarta venni. Azt már elsőre látta, hogy férfiről van szó.
A férfi ellökte magát a korláttól, majd közelebb sétált Juliettehez és a másik férfihoz.
- A Hercegnő, uram. – szólalt meg a lány mellett álló.
Julie szemei hatalmasra nyíltak, mikor a másik férfi zavarba ejtően közel hajolt hozzá és viharszürke szemeit a lányéba fúrta. Juliette szája kissé elnyílt a csodálkozástól. Mindig is úgy gondolta, hogy az a legszebb, ha valakinek határozott kék vagy zöld szeme van. Ennek a férfinek viszont olyan színben pompáznak íriszei, mint a tajtékzó tenger legsötétebb árnyalata. Julie tekintetét a férfi szeméről, többi testrészére fordította. Sötétbarna haja a nyakát csiklandozta, izmos vállai eltakarták Juliette elől a hajó másik felét, gyönyörű szemei pedig a lány arcát pásztázták. Aztán egyszerűen hátrébb lépett és figyelmét a lány mellett állóra fordította.
- Idióta, ez nem a hercegnő. – Julie fogai közé harapta ajkát. Hercegnő? Ő? Összetévesztették Lujzával? Na neee…. De ha ezt megtették, akkor bizonyára… Ó, te jó ég! Tudja már hol van! Ezek… ezek kalózok! Kalózok, akik lopnak, csalnak és embereket gyilkolnak! Julie rémülten lépett hátrébb, mire mindkét férfi rá pillantott. A lány nagyot nyelt, majd lesütötte szemeit. Istenem, most segíts! Most mit tegyen?! Lujzáért biztosan váltságdíjat akartak kérni. De most, hogy tudják nem ő a hercegnő? Mit fognak tenni vele? Elveszik az ékszereit, aztán a tengerbe vetik, hogy megfulladjon? Vagy ami még rosszabb, ez a Kapitány felajánlja az embereinek? Juliette szemei hatalmasra tágultak a rémülettől, amit a gondolat okozott. Elég volt neki, hogy Henrik az ágyába kényszerítette, nem tehetik meg vele még egyszer!
- De viseli a király címerét. – védekezett a férfi, aki Juliet a hajóra hurcolta. A lány a kezében szorongatott legyezőre pillantott, amin valóban ott díszelgett Anglia uralkodójának jelképe. A Kapitánynak nevezett férfi ismét Juliette felé fordult.
- Mi a neve?
- Juliette Sinclair. – suttogta remegő ajkakkal a lány. A férfi elgondolkodva vizslatta a lány arcát, majd ismét kérdezett.
- A rangja?
Juliette komolyan elgondolkodott rajta, hogy mit is feleljen. Ha igazat mond, talán érte is pénzt kérnek Őfelségétől, aki valószínűleg azonnal fizetni fog érte. És akkor vissza kell mennie Londonba, ahol megint találkozni fog Henrikkel, aki érthetően közölte vele, hogy nem az volt az utolsó alkalom, hogy igénybe veszi a lány szolgáltatásait. Nem engedheti, hogy még egyszer úgy megalázzák! Nem lehet! De mivan akkor, ha kitalál valamit?
- Nem kötelességem válaszolni magának. – jelentette ki végül. Már maga sem tudta, hogy sikerült erőt gyűjtenie ahhoz, hogy ilyen nyíltan szembeszálljon egy kalózhajó Kapitányával, de megfogadta: soha többé nem lesz kiszolgáltatva egy férfinak sem!
A Kapitány felvonta egyik szemöldökét, majd elmosolyodott. Julie magán is meglepődve konstatálta, hogy szíve hatalmasat dobbant a férfi ördögi mosolyát látva. Te jó ég! Túl sok sós vizet nyelt vagy mi a fene?
A Kapitány intett a másik kalóznak, hogy távozhat, aki szó nélkül teljesítette a parancsot. A Kapitány ismét közelebb lépett Juliehoz, majd még mindig gonoszan vigyorogva a fülébe suttogott.
- Vagy talán a legősibb mesterséget űzöd? – célzóan végigmérte a lányt.
Juliette a felháborodástól még levegőhöz sem jutott. Aztán a sértés, mintha feltöltötte volna. Apró kezei megállíthatatlanul lendültek a férfi arca felé, akinek már nem volt ideje kivédeni az ütést. Dühösen meredtek egymásra. Juliette nem tudta elhinni, hogy szajhának nézték, a Kapitányt pedig mélységesen felháborította, hogy ez a nő kezet emelt rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése