Prológus

Prológus

1742. London, Anglia

Ruhája szélét kecsesen ujjai közé csíptette, miközben sietős léptekkel haladt a kastély világos márványfolyosóján. El fog késni! El fog késni és Lujza már megint ordítozni fog vele! Még csak az hiányzik neki, hogy ismételten vitába keveredjen a hercegnővel. Múltkor is neki volt igaza, végül természetesen ő lett megszidva… Hiszen mit ér az ő szava hannoveri Lujza, a király törvényes lányáéval szemben?Igaz, George őt is befogadta… A királynak rendkívül nagy szíve van és ő, Juliette, örökké hálás lesz, azért amit érte tett, miután az édesanyja meghalt. Édesanyja a királynő egykori udvarhölgye volt, de később is az udvarban maradt. Juliette még csak kislány volt, mikor Scarlotte-t elvitte egy hirtelen tüdőbaj. A király azonban, kérlelés nélkül magához vette. Igaz, csak legfiatalabb lánya udvarhölgyeként tarthatta az udvarnál, mégis jobb volt, mintha a lány az utcára került volna. Lord George mégis úgy gondoskodott róla, mint egy rendkívül értékes és törékeny gyöngyszemről. Talán a királynő ezért sem kedvelte, hiszen néha egy kicsit több figyelmet is fordított Juliettre, mint saját csemetéire.

Nagyot sóhajtott, majd apró kezeit a nehéz rézkilincsre csúsztatta, majd lenyomta azt. Kelletlenül lépett be a hatalmas barackszín szobába. Akár szépnek is mondható lett volna. Kivéve, hogy az egész terem egy óriási habos tortára emlékeztetett. Juliettenek meg kellett feszítenie arcizmait, nehogy elfintorodjon a szoba, a hírtelen jött erős parfüm illattól és a hercegnő fülsértő nyivákolásától.

 - Már megint késtél! – dobbantott egyet mérgesen a szoba közepén toporgó kisasszony. Vizenyős kék szemét fenyegetően szegezte Julie arcára, aki kishíjján felnevetett úrnője arckifejezését látva.

 - Sajnálom. Máskor nem fordul elő. – Juliette próbálta megütni a lehető legalázatosabb hangszínt, amit produkálni tudott, szája széle mégis megremegett az elfojtott vigyortól, miközben fejet hajtott. Tényleg nem hiányzott hozzá sok, hogy felejtve rangját felkacagjon.

 - Megint büntetést akarsz kapni?! Ha szólok anyámnak, szíves örömest kiszab rád pár korbácsütést. – mondta felsőbbségesen a hercegnő.

 - Te is tudod, hogy apád, a Király ezt nem engedné. – válaszolta Julie most már nyíltan mosolyogva. Hiszen csak ketten voltak a szobában és Lujza úgy sem tudna tenni semmit ellene, ha Lord George is jelen van. Azonban a korbács hallatán kissé megborzongott. Jól ismerte az érzést, amikor a jéghideg bőr szíj mélyen a húsába vág, pokoli kínokat okozva. Nem egyszer megtapasztalta, mikor a Király nem tartózkodott az udvarban. Lady Coraline sosem bánt vele gyengéden.

Lujzát pedig már három éves kora óta ismerte. Talán jobban is, mint saját magát. Emellett a hercegnő igen kiszámítható volt. Legalábbis Juliette szerint, aki maga meglehetősen szeszélyes és rafinált nő volt.

A hercegnő összeszűkítette szemeit, majd helyet foglalt a karosszékében és fejével az asztalon álló hajkefére mutatott. Nagyon jól tudta ő is, hogy Juliettenek igaza van. Az apja túlzottan is rajongott ezért a lányért. Bár, hogy miért… Erre még az anyjának sem sikerült választ találnia.

Julie kimért léptekkel sétált a faragott asztalhoz, majd emelte fel a fésűt és látott neki Lujza hajának kifésüléséhez. Óvatosan húzta végig a hajkefét a hercegnő vékonyszálú szőke haján. Ők ketten teljesen különböztek egymástól. A hercegnő teljesen jelentéktelennek mutatott, ha valaki nem ismerte rangját. Magában sem volt egy különleges szépség, de Juliette mellé állítva… Egy ismeretlen teljességgel azt hihetné, hogy Lujza az udvarhölgy, nem pedig fordítva. Julie hosszú, ébenszín haja laza kontyba csavarva simult tarkójához, zöld szemei pedig úgy csillogtak akár a smaragd.  A szoros fűző amit viselt, még jobban összeszorította már amúgy is karcsú derekát. Még úgy is sokkal feltűnőbb volt, mint a hercegnő, ha neki csupán egy egyszerű sárga ruha simult alakjára, Lujzának viszont valószínűleg a legdrágább selymekből és csipkékből készült öltözéke.

- Lady Sinclair! Annyira boldoggá tesz, hogy látom kegyedet! – hallotta meg Juliette háta mögül a már túlzottan is jól ismert hangot. Elfintorodott, aztán mégis bájos mosolyt erőltetve arcára fordult szembe a felé közeledővel. Sir Buthford már lassan három éve udvarolt kitartóan a lánynak, de ő minduntalan visszautasította. Julie nem is értette, hogy várhatja el a férfi, hogy hasonló érzelmeket tápláljon iránta, mikor a Sir már lassan megközelítette a negyvenötödik évét, Juliette pedig még a tizenkilencet sem töltötte be! Egyszerűen már a gondolatot is visszataszítónak tartotta, hogy közte és a férfi között bármilyen kapcsolat is legyen. Aprót pukedlizett, mikor a férfi közelebb ért hozzá, úgy ahogy a hercegnő francia barátnőitől tanulta. Bár meg volt bizonyosodva róla, hogy az ő hajlongása nem volt olyan kecses és nőies, mint például Lady Catheriné, a francia király lányáé, aki félelmetes hasonlóságot mutatott Lujzával.

 - Sir Buthford, részemről az öröm. – mosolygott angyalian Juliette, miközben magában átkozta azt a gondolatot, amely a télikertbe irányította. Ha nyugton maradt volna, most nem kéne bájolognia ezzel a gróffal. Jelen pillanatban semmi kedve nem volt hozzá, főleg, hogy a királynál tett látogatása nem úgy sikerült, ahogy azt szerette volna.

Julie szélesen mosolyogva hajtott fejet Lord George előtt, majd fogadta a Király atyai ölelését. Az apródokon és az ajtó előtt álló őrökön kívül csak ketten tartózkodtak a trónteremben.

 - Juliette, kedvesem, ugye nem felejtetted el, hogy pár nap múlva Brightonba utazunk?

 - Természetesen nem, felség.

 - Nagyon helyes. – bólintott elégedetten a király, miközben jókedvűen tekergette kecskeszakállát. – Nos, szeretném, ha velünk tartanál.

Juliette nagy szemeket meresztett a Királyra. Hogy mi? Ő nem akar elmenni Brightonba és ünnepelni Lujza születésnapját! Nem, nem, nem!

 - Nem hinném, hogy ez jó ötlet felség…. Nem szeretnék útban lenni, amikor felséged lánya ünnepel. – vetett fel egy érvet a lány reménykedve. A király azonban rosszallóan leintette. Nem tetszett neki, hogy a lány egyrészt nem akar engedelmeskedni neki, másrészt viszont nem szívesen hagyta volna itt felügyelet nélkül. Igaz, tudta, hogy a londoni őrségnél keresve se találna jobbat, de nyugodtam lenne, ha Juliette elkísérné.

 - Azt had döntsem el én, hogy mi a jó ötlet és mi nem! – mondta szigorúan a Király, majd fejével az ajtó felé biccentett, jelezve Julienak, hogy ideje távoznia.

 - Mi járatban erre kisasszony? – kérdezte Sir Buthford bárgyún vigyorogva. Juliette kísértést érzett rá, hogy egyszerűen hátat fordítson neki és faképnél hagyja. Azonban ilyen mégsem tehet Hexham grófjával.  Néha-néha egy rövidebb társalgásra még hajlandó vele, de semmi többre!

 - Csak kijöttem szívni egy kis friss levegőt, Sir. – mondta a lány, miközben végigsimított ruháján. – De már indultam is befelé. – vont vállat, majd csak az udvariasság kedvéért hozzátette: - Esetleg volna kedve bekísérni, Sir?

 - Hogyne, hogyne! – vágta rá a férfi azonnal, majd mohón belekarolt Juliettebe. Lassú léptekkel indultak meg a kastély felé. Pár percnyi néma csönd után Sir Buthford fontoskodva köszörülte meg torkát.

 - Drága Ladym… mondja, elgondolkodott kegyed a múltkori ajánlatomon? – kérdezte. Julie szeme meg se rebbent, továbbra is a gondosan nyírt sövényt tanulmányozta. Ki tudja már hányszor hallotta ezt a kérdést. Na, meg az ajánlatot! Természetesen Sír Buthford a lánynak tett házassági ajánlatot emlegette, amit Julienak esze ágában sem volt elfogadni. Talán gyerekesen hangzik, de ő még mindig makacsul hitt abban, hogy egyszer eljön érte a mesebéli lovag, egymásba szeretnek és aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Nos, a Sir nem tartozott a lány férfiideáljába.

 - Sir Buthford, ugyanaz a válaszom, mint legutóbb. Nem érzem magam késznek egy ilyen fontos és mélyszabású eseményhez, mint a házasság. – vajon hányszor hangoztatta már ezt az egy mondatot? Már megszámolni sem tudná.

 - Hiszen már lassan tizenkilenc éves! – kiáltott fel kétségbeesetten a férfi.

 - Csak három hónap múlva töltöm be. – vont vállat a lány. Nem tudta felfogni, hogy a gróf mi a csudáért nem hagy fel az utána való koslatással és keres magának valami tapasztaltabb özvegyet. Már lassan ő is kezdte megelégelni a folyamatos „üldözést”. Ezt szíves örömest közölte volna a férfival is, de sajnos nem tehette. Hiszen ő nem más, mint egy udvarhölgy. Persze, akit a Király a kegyeibe fogadott, de attól még mindig nincs olyan rangja, amivel könnyedén elküldhetné a grófot melegebb éghajlatra. Persze, ha hozzámenne a Sirhez, mindjárt megváltoznának a dolgok. Grófné lenne belőle. Bár nem valami vonzó az igazat megvallva.  Juliette jobban szeretett a saját maga ura lenni, szabadon és függetlenül. Ha férjhez menne, ezt nem tehetné meg. Nem beszélve arról, hogy ágyba kéne bújnia Sir Buthforddal. Már a gondolatra is felkavarodott a gyomra. Nem, esélytelen, hogy valaha is házzá menjen ehhez a férfihez. Majd akkor megházasodik, ha a sors keresztezi útját egy korba hozzáillő, ízlésének megfelelő, udvarias, jóképű fiatalemberrel. Addig viszont úgy marad, ahogy!

Őt nem fogják csak úgy kényszerházasságba küldeni! Bár már sokan hangoztatták neki, hogy nem járna rosszul a gróffal. De mégis, hogy élhetné le egész hátralévő életét egy olyan férfi mellett, akit nem szeret? Képtelen lenne rá!

Juliette unottan fordította oldalra a fejét, ahol a már oly megszokott kép fogadta. Sir Buthford leverten sétált mellette. Néha már komolyan megsajnálta a grófot. Nem, nem is… inkább szánalmat érzett iránta. De ez nem volt elég ahhoz, hogy teljesítse a férfi kívánságát. Lassan odaértek a kastély hatalmas tölgyfaajtójáig. A Sir fejet hajtott, majd sietős léptekkel távozott. Juliette pár percig még bámulta a távolodó gróf sziluettjét, majd sarkon fordult és belépett a kastélyba. Útját egyenesen a konyha felé vette. Amint kitárta a konyha ajtaját máris megcsapta orrát a készülő vacsora íncsiklandozó illata. Mosolyogva foglalt helyet az egyik széken és figyelte a teremben tüsténkedőket. Ő ugyan nem értett kifejezetten a főzéshez, azonban abban örömét lelte, ha nézhette, míg mások ételt készítenek. Mosolyogva támasztotta meg arcát tenyerén Ronny-t figyelve, aki épp rendkívül koncentrált, hogy tökéletesen egyformára kockázza fel a hagymát.

Juliette szemei hatalmasra nyíltak, miközben ajkait rémült sikoly hagyta el, amikor érezte, hogy valaki átöleli derekát. Miután őrülten vágtázó szíve némileg megnyugodott, nyakát tekerve hátrafordult.

 - James! Tényleg arra játszol, hogy egyszer szívrohamom legyen?! – bontakozott ki a férfi öleléséből Julie, majd megfordult és szemrehányó pillantást küldött felé. James kisfiúsan elmosolyodott, majd lehuppant oda, ahol pár másodperccel ezelőtt még Juliette ült. A lány csak megcsóválta fejét, majd odasétált a pulthoz, hogy megkérdezze Ronny-t mi lesz a mai menü, hátha Lujzának vágya támad ugráltatni őt egy kicsit.

James leplezetlen vággyal futtatta végig tekintetét Julie karcsú derekán, vékony karjain, kecses nyakán. Fogai közé harapta ajkát, majd kelletlenül elfordította fejét a lányról. Nagyon gyorsan ki kell vernie őt a fejéből, bármennyire vágyik rá, hogy magához szoríthassa, hogy végigsimíthasson selymes bőrén, hogy megízlelhesse édes ajkait… Hirtelen pattant fel a székről, majd gyors léptekkel távozott a konyhából. El kell felejtenie Juliet! Muszáj!